What's the matter with your transformation?

Hajnali kettő óra van, és igen, én lusta vagyok aludni, és nem is ment volna addig, ameddig ezt be nem fejezem. És bassza meg mindenki, hogy holnap reggel templomba kell mennem (vagyis nem mindenki, csak akinek oka van rá).
Ez a beteg ötlet nem hagyott nyugodni, és olyan volt, mint egy képzeletbeli, vörös szakállas törpe, aki azt kántálja az agytekervényeiden körbeugrálva, hogy "Írd meg! Írd meg! Írd meg!". Na meg, egy ILYEN motivációs kép mellett nehéz volt nem megírni. Mindenki döntse el, mit fogok kezdeni vele. Én már tudom a sorsát, és azt is tudom, hogy keserves lesz.
U.i.: Mi az, hogy a Carrie előtt - ami életem legviccesebb horrorfilmje - leadják a Thor 2 trailerét, de a Don Jon előtt lusták? Thor 2 trailert minden film elé! Főleg azt a verziót, amiben Loki sokat szerepel!
U.u.i.: Igen, dalszöveg a cím. Problematika?
U.u.u.i.: Ez FrostIron. Csak lájtos. Smárolás és lemon nélkül. Bocsássatok meg, de én képtelen vagyok leírni. Elkezdek zihálni félelmemben, és még a toll is kiesik a kezemből; egyszerűen nem megy.

Those Crazy Eyes

Prológus

Tony vizes hajába túrva sétált ki a fürdőből, egy törölközővel a derekán. Pepper két hete költözött ki a Stark toronyból, azóta az egyetlen hang, amit hallott, az Jarvisé volt. De ő sem volt mindig beszédes kedvében, tulajdonképpen soha, ha pontosak akarunk lenni. Csak válaszolt, ha kérdezték, és jelentette a jelentenivalót. Ez általában a postás érkezését, egy S.H.I.E.L.D. ügynök látogatását, vagy Pepper eszeveszett, idegbajos kopogását jelentette. Egy hét után rájött, hogy szüksége van Tonyra - és a pénzére, meg a kocsijára. Persze, a milliárdos elhajtotta a fenébe, mindezt obszcén szavak használatával. Egy ideje már az őrületbe kergette a nő, meg az ő már-már idegesítő gondoskodása.
Milliárdosunkat kihűlt kínai kaja várta a konyhapulton, a pirított tésztába beleállított evőpálcikákkal. A bibi csak az volt, hogy ő nemhogy ma, de még soha nem rendelt kínait. Az egyetlen dolog, amit eddig rendelt a toronyba, az pizza volt, ám annak hőmérsékletében is csalódnia kellett. Ezek a new yorki pizzafutárok, mondta, botrányos lassúsággal képesek kihozni valamit, bármit is rendelsz.
Ha az egész kínai-ügyet Jarvis meghibásodásának köszönheti, akkor örül is, meg nem is. Bár szerinte olyan, hogy Jarvis meghibásodott, nincs. Az csak valami hatalmas baromság, egy rossz vicc lehet, amin ő nem tud nevetni. Nem esik le a poén.
 - Jarvis, jól vagy? - Ez már magában hülyeségnek számított, hiszen egy számítógép hogy érezhetné magát jól? Ám ő fittyet hányt a kérdés logikájának megértésére, felült  konyhapultra, és a potya kajából kezdett falatozni. Percek teltek el néma csendben, amit néha megszakított Tony csámcsogásának rövid csettegése.
 - Jarvis, gond van a rendszereddel? - Kezdte nyugtalanítani, hogy elsőszámú segédje lehet, csődöt mondott. Ez a tény megkoronázná az egészt napot, és sírva küldené playboyunkat az ágyba, hogy egyedüllétet élvezhessen a magánnyal, ahogy azt kereken tizennégy napja teszi. Nehéz, gyilkos csend uralkodott a házon, és ez kezdett egyre jobban az idegeire menni.
Lerakta a dobozt a pultra, és elindult a gardrób felé. Ha valami baj van az ő egyetlen, édes, kicsi Jarvisával, hát akkor orvosolja a problémát. Felkapta az első, kezébe akadó nadrágot - egy kitérdesedett, kifakult, sötétszürke (eredetileg fekete) melegítőnadrágot - , és egy ősöreg AC/DC pólót. Még így is, hogy leginkább egy ráérő tinédzserre hasonlított, minden női szív odalett volna érte - azonban neki csak egy kellett, azt a szívet pedig már képtelenség lenne szeretni.
Dinamikusan legaloppozott a lépcsőn, és lejjebb haladva egyre nagyobb sebességre kapcsolt; az utolsó lépcsőfoknál centiméterek választották el az orra bukástól. Pár percig átkozta a csúszós, üveg lépcsőket, majd felfigyelt arra a dologra, ami szokatlan volt a laborjában. Az ő szent és sérthetetlen laborjában. A biztonsági kódot pikk-pakk beütötte, hamar bejutott. Ezek számára már rutinmozdulatoknak számítottak, hiszen napjainak nagy részét itt töltötte, és csak inni, enni, vagy egyéb hasonló szükségleteket kielégíteni ment fel csupán. Bent azonban valami furcsa, undorodásra késztető érzés fogta el, ám nem tudta, miért. Hiszen minden a helyén volt: a monitorokon a saját beállítású képernyővédője ugrált képről képre - a tavalyi kép Pepperrel, a születésnapja, az újévi ünnepség, a kocsijai. Eszébe jutott, hogy ideje lenne változtatni. A képernyővédőjén, és az életén is, ám ebből a második már kezdetét vette.
A szerszámok mind ott hevertek, ahol hagyta őket: egy motor alatt, a kocsik mellett, az út közepén, az asztalon. Lüke a sarokban heverészett, még rajta volt a particsákó, amit a sikeres bevetés után rakott rá Tony. Minden a helyén volt, mégis, különös érzés fogta el.
 - Anthony?
Nos, ez nem az a hang volt, amire számított. Nem Jarvis gépies, gúnyos hangja. Nem Pepper nőies, enyhén rikácsoló hangneme. Nem, ez egy nyugodt, hideg torokból származik, valaki olyantól, akinek a hangszálai még a legnagyobb hőségben is képesek fájdalmasan fagyasztó mondatokkal az emberek szívét megsebezni. Jéghideg hang, amit ő túl jól ismert.
 - Nem is vettem észre, hogy bejöttél.
Kecses mozdulatok, de kissé elsietettek. Mintha menekülne, de mindezt megpróbálná előkelően tenni. A járását kísérő kézmozdulatok különlegesek, néhányuk akár nőies is lehetne, de nem most. Most inkább erőteljesek voltak, lendületet adóak. A nehéz ruha ellenére is ugyanúgy sétált, mintha egyszerű póló-farmer kombinációban lenne.
 - Pedig tudod, hogy nem sokan képesek belopózni mellettem. . .
Az arca királyi. Király is volt, de csak pár napig - egy, talán kettő. Aztán száműzött, kiátkozott fiú lett belőle, egy mocskos kis lúzer, aki mások közbeavatkozásával próbált meg feljutni a csúcsra. Egyszer valaki pont így próbálkozott, és lám, aki sokat akar, keveset markol: a tervei egy napon létrejöttek, virágzottak, ameddig nem jött valaki - pontosabban valakik - , hogy ezeket a terveket meghiúsítsák, és véget vessenek az egyperces dicsőségnek. Na jó, pár napos, de a hangsúly most a rövid időn van.
Aztán azon az arcon meglátszottak még az előző találkozásuk nyomai: egy heg az orron, nagyon apró, mégis feltűnő. Még egy a homlokon, majdnem a szemöldöke felett. Az aggodalom ráncai a szeme alatt, a homlokán, kialvatlanságtól sötétlő karikák. Hát ezt művelték vele ők, a Bosszúállók? Ez lett abból a fenséges, mindent akaró, öntelt ficsúrból - Tony szavajárása szerint dívából - , akivel még nem is olyan régen szinte élet-halál harcot vívtak? Ilyen meggyötört, szinte már halandónak tetsző lény lett belőle? Mert hogy nem ember volt, nem, annál ő azért méltóságteljesebb és felsőrendűbb volt. Még akkor is elszántan mondogatta ezt a két jelzőt magában, mikor kínok kínjai közt sínylődött, s közel állt ahhoz, hogy beismerje, elbukott, s hajlandó bűneit megbánni, bocsánatért könyörögni. De az nem rá vallana. Benne még volt annyi önteltség, hogy ne engedje meg magának a megtörést, bármennyire is csábította. Minél többször próbálkozott, minél többet gondolt rá, annál inkább sikeres lett. Eltökélte, hogy egyszer sikerülni fog minden. Hiszen önfejű volt, és mondhatni, karrierista - bár a pontos munkakörét igazából nem lehetett meghatározni.
 - Régen találkoztunk, Anthony.
A haja. Az átkozott haja. Sosem ment tönkre, még ha Tony beletúrt volna a sötét tincsekbe, hogy össze-vissza kócolja azokat, megmakacsolták volna magukat, és mint Medúza fején a kígyók, visszarendeződtek volna. Hogy hogyan, azt talán még maga, a haj tulajdonosa sem tudta. De hogy rohadtul irritálta Tonyt ez a tökéletesen fixált haj, az egyszer biztos volt.
Összességében, az egész illető maga volt a megtestesült satnya tökéletesség. Nem az izomkolosszus, búzavirág szemekkel, és kalász-szín hajjal, áh, dehogy. Abszurdum. Ő a fordítottja volt: fekete haj, smaragd-szín szemek, hullafehér arc. Mégis, tökéletes volt. Valamiféle különleges, bizarr, furcsa módon, de tökéletes.
 - Na ne!  - Tony csak ennyit bírt kinyögni, miután felfedezte az egyik Audi mellől előlépő emberben azt, aki kidobta az ablakon - sajnos, ezt szó szerint kell érteni. A felé közeledő alak felvonta a szemöldökét, ám csak az egyiket, és mondhatni, komikus látványt nyújtott így, összezavarodva szinte.
 - Ne mondd, hogy már megint itt sertepertélsz körülöttem! Én nem akarok rólad hallani!
 - Akarsz, vagy nem, Anthony, de fogsz.
Mindezt úgy jelentette ki, mintha a vele való találkozás parancsra menne, és törvényszerű lenne. "Mi a mai programod?" "Áh találkozom a... tudod, te kivel" "Ja, hát persze, tudom".
 - Sőt, már meg is történt.
Nem mintha ennek Tony felhőtlenül örült volna. Legszívesebben a legközelebb eső nehéz tárgyat hozzávágta volna a félistenhez, de nem volt szíve egyetlen szerszámának sem fájdalmat okozni. Az már felért volna a kegyetlenséggel.
 - Nem szemelhetnél ki valaki mást? Ott van Vöröske, ő miért nem volt jó? - adott hangot felháborodásának, ami jogos volt jelen pillanatban. - És mondd, miért kellett kárt tenned Jarvis rendszerében, ha csupán "látogatóba" jöttél?
 - Jarvis? Ő a szószátyár hangosbemondó?
 - Nem is szószátyár - morogta a bajusza alatt Tony. Valljuk be, Jarvis tényleg nem arról volt híres, hogy órákat tudott volna beszélni bármiről is.
 - Nem tettem benne kárt. Csupán kiiktattam addig, ameddig beszélni szeretnék veled.
Nocsak, kulturált mederbe érkeztünk, gondolta. Már nem akar kidobni az ablakon, csak beszélgetni. El tudom képzelni, milyen lesz ez a mi kis beszélgetésünk.
 - Rendben, mit akarsz?
 - A segítségedet.
 - Hát megint a létrás módszert választod?
 - Létrás... módszer? - Úgy tűnt, Tonynak továbbra is sikerült összezavarnia szópárbaj-beli ellenfelét. Az ismét azzal a röhejes szemöldök felvonással nézett a playboyra, ám tekintetében most nem csak a zavarodottság, hanem a félreértés is tükröződött.
 - Másokat létrafokoknak használva próbálsz meg feljutni a létra tetejére, de valahogy mindig akad valaki, aki keresztbe tesz neked. - Ez már-már hasonlított egy irodalmár hasonlatára. Tony pedig nem ezekről a hasonlatairól volt híres - ő inkább a reál tárgyak felé húzott mindig is, a humán tantárgyak sikereit meghagyta a többi embernek.
Loki nagyot nyelt. Egyrészt, mert a torka kiszáradt, másrészt mert a milliárdosnak igaza volt: az előző terve is így bukott el, hát minek próbálná meg még egyszer ugyanezzel a stratégiával? Ám jobban belegondolva, most nem a segítségét kérte, inkább felhasználni akarta őt. Ő olyan volt a tervében, mint a muffinban a liszt - ő tartotta össze az egészet, hogy szét ne csússzon. Össze kellett tartania az egészet, akár tetszett neki, akár nem.
 - Nem igazán. Ez valami teljesen. . . - látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik, és keresi a megfelelő szót. Szinte hallani lehetett, ahogy a rozsdás agytekervényeit megolajozzák, hogy azok újra mozgásba lendüljenek. - Új.
 - Új?
 - Új.
 - Új. . . - ízlelgette a szót Tony, mintha az valami vidámparkban vásárolt, olcsó nyalóka lenne. - És mi is lenne ez az új valami?
 - Ameddig ott voltam, fent - ekkor felnézett, hogy még drámaibbá tegye beszámolóját - , volt időm gondolkodni. Tudod, nálunk másképp telik az idő, mint nálatok, minden sokkal lassabb, és tovább tart, főleg ami fájdalmas. Ilyen, példának okáért a kínzás. . . az egyedüllét . . . a magány. . .
 - Az nem ugyanaz?
 - Nem tök mindegy!? - háborodott fel Loki. - Ne zavarj össze! Tehát gondolkodtam, és lépésekbe szedtem az egészet. Hogy hogy is csinálnám, ha új esélyem lenne rá.
 - Áh, szóval megint megpróbálod elfoglalni a Földet? Igazán szép álom, bár keserves vége lesz, de szép - bólogatott, mintha teljesen egyetértene, sőt támogatná Lokit ebben.
 - Anthony, megmondtam, hogy ne. . . szakíts. . . félbe!
 - Nem, azt mondtad, ne zavarjalak össze.
 - Egy kutya.
 - Szerintem meg kettő - vont vállat a milliomos. Loki nem volt ideges - egyelőre nem.
 - Szóval, folytatnám, ha nem bánod. - Pedig Tony bánta. - Ezek a lépések minden fontosabb pontját jelölik a tervemnek.
 - Igen, és nekem ezzel mit is kéne kezdenem?
 - Része vagy a tervnek. Te vagy a legmeghatározóbb elem.
Tony feje kezdett elváltozni az idegességtől, és elindult a hasonlatosság útján egy kérdőjel felé. Fejét oldalra biccentve hallgatta a kezével hadonászó, közben hevesen magyarázó félistent, de ennél az utolsó két mondatnál megakadt.
 - Ugyanis te magad vagy az első lépés, Anthony.
A playboy észre sem vette, hogy Loki keze közben megtalálta a mellkasát, és reaktora mellett erősen szorított azt. Halványan derengő zöld fények indultak el a vénák, az artériák mentén, körbehálózták az egész testét, beférkőztek az agyába, ahonnét nem tudta kiszedni őket sehogyan sem.
Egy szempillantás alatt megváltozott; kívülről az ember észre sem vett volna semmiféle változást. És más embereknek nem is kellett tudnia arról, hogy belül valami más lett, elég volt, ha Loki tudja. A fejében megszólalt az a képzeletbeli kis kommentátor: a manipuláció sikeresen végrehajtva.
 - Isten hozott az új világban, Anthony!