Exist.

Igazából úgy vagyok, hogy már minden mindegy. Nézzetek pszichopatának, engem aztán már az sem érdekel.
A történet nincs befejezve, talán sosem lesz, de ez így volt elrendelve. Mindegy. Valami csodálatos elmezavarban vehettem részt tegnap, hogy ilyet írtam, de hát ez van, ezt kell szeretni. Jó, na, nem dumálok. Mellesleg tudom, hogy idegbeteg vagyok.

Tizenketten ültünk egy katonai teherautó hátulján. Mindannyian tizennégy évesek voltunk, és valamilyen szinten ismertük is egymást. Tizenkettő nyomorult tinédzser, akiket érdes, fehér ruhába, és fekete csizmába bújtattak. Tizenkét nyomorult lány, akiknek a copfját tőből levágták, s a rakoncátlan tincsek, amelyeket reggelente sikerült megzabolázniuk, most valahol a szemétben hevernek. Egyikünk sem érdemelte ki ezt a sorsot, egyszerűen így jártunk. Balszerencsénk volt, hogy minket rángattak ki a sok száz - sok ezer - lány közül.
Tizenkét nyomorult tizennégy éves, akik azon gondolkodtak, miért történik ez velük.
Néhányan sírtak, néhányan aludtak, és néhányan csak figyelték a ruhájukat, a cipőjüket, a társukat. A legjobb döntés az lett volna, ha alszunk. Ha mindenki elfelejti, mi is történik vele, úgy talán hamarabb jön el a halál, észrevétlenebbül. Meg sem fogjuk érezni a csuklónkon ejtett hosszú, húsba mélyedő vágást. A tudatlanság áldás, és mi most mind tudatlanok akartunk lenni. Mert tisztában voltunk azzal, mi fog következni: bevisznek minket, igazoltatnak, aztán pár napra bedugnak minket egy cellába - sok meg sok további serdülő és gyerek közé. De nem fiúk közé, nekik egy másik részleg van fenntartva. Kizárólag lányokat zártak egy cellába.
A teherautó hirtelen zökkenéssel állt meg. A ponyvát, ami letakart minket most szétnyitották, és fehér, vakító fény áramlott be. A fény mögött azonban sötét volt, éjszaka. Még ha aludtunk is volna, most biztosan felkeltette volna minket az a két fegyveres, aki értünk jött. Gázmaszk takarta az arcukat, szemükbe nem tudtunk belenézni; takarta azokat két sötét lencse. Ijesztőnek kellett volna lennie, de mi mégsem féltünk tőlük. Talán azért, mert már túlságosan össze voltunk törve, vagy mert az emberi agy két félelemből a nagyobbra koncentrál, aztán a kisebbre. De ha a nagyobb félelmünk bekövetkezik, a kisebbet már értelme sincs az orrunk alá dörgölni: hiszen mind halottak leszünk.
A túlzottan rövid, fiús hajam még mindig a szemembe hullott. Mindig a szemembe hullott. Talán ha lett volna nálam egy tükör, meg tudtam volna állapítani, jól nézek-e ki, vagy sem az új frizurámmal - de be kell, hogy valljam, most az utolsó dolog, amire gondolni tudtam, az a frizurám volt. Lányok és fiúk tetemei lepték be a parkoló melletti teret; mindannyian ugyanazt viselték: azt a szúrós, fehér ruhát, amit rájuk erőltettek. Amit mi is viseltünk. A fehér ruha a tisztaságot jelentette.
Jelen esetben pedig a végzetünket.
Levetett, fekete bakancsok és csizmák hevertek mindenütt. Az autók gumija mellett, a kerítésbe akadva, a kerítésre akasztva, a katonák kezében, a szemétbe hajítva. Este pedig összeszedték őket. Minden csizma az újoncokon kötött ki, az olyanokon, mint mi. Halott lányok cipőiben jártunk - szó szerint.
Az emberi zsírból remek szappanokat lehet gyártani. Szappant pedig mindenki használ, amióta betiltották a tusfürdőt. És azóta minden elhurcolt gyerek úgy érzi magát, mintha visszamentünk volna a második világháborúba. A polgármester volt Hitler, mi pedig a könnymaszatos, zokogó, zsidó gyerekek. Biztathattak minket, hogy minden rendben lesz, hogy alig fogjuk érezni. Megszámlálhatatlanul sokszor végighallgattuk a "nem fog fájni" szöveget. Megpróbálhatták elhitetni velünk, hogy az életünk itt is csupa móka és kacagás, de ettől még nem volt így. Akik ezt mondták, nem voltak még levetkőztetve a gázálarcos katonák előtt, hideg vízzel leöntve, vagy betuszkolva a borbély keze alá. Senki nem hitte el a boldogság-humbugot. Az egész egy hazugság volt.
De minden esetre szép hazugság.
A cella felé igyekezve összesen hat hullakupac mellett haladtunk el. Jobb oldalon két fiú, egy lány kupac, a másik oldal végig csak lányok tetemeiből állt. A beton repedései között, a kátrány apró szemcséi között vér és mocskos víz keveredett. A katonák bakancsán szintén, ám egy kis sár is vegyült a már amúgy is gyomorforgató együttes mellé. Hányni támadt kedvem, nem csak nekem. Talán mindenkinek, és többen meg is tették. Nekem a katonák előtt nem volt merszem kiüríteni gyomrom kevéske tartalmát.
A felhők eltakarták a napot, reggeltől estig, mintha egész nap esőre állna, de a hatalmas szürkeség még nincs annyira tele, hogy eláztassa a mezőket savas esővel, vagy jégesővel. Két hónapja, minden nap így ment ez. És minél többen haltak meg, annál kevesebbszer esett. Egy idő után mindenkinek feltűnik a párhuzam az eső és a halálesetek gyakorisága között.
Fegyverek csattogása, bakancsok tompa puffanása kísérte minden léptünket a cellánkig. Rothadás szaga volt. Rothadás, és hányás szaga. A hányinger felkúszott a torkomon, ám én ismét nemet mondtam neki. Nem fogok megtörni, csak mert ők ezt akarják. Nem fogok összekuporodva a sarokba ülni, és várni az ítéletem napját a könnyeimben fulladozva.
Persze, a gázmaszkosok tudták, hogy meg fogunk törni. Mi mind tudtuk, hogy meg fogunk törni, és mégsem tettünk ellene semmit.

WTNV, Ady, FrostIron, meg a többiek

Menjünk mondjuk hátulról előre, mert most ahhoz van kedvem. Maradt kb. negyed órám, hogy megírjam ezt a bejegyzést, szóval bocs, ha a sietségem jelei (lásd: félregépelés, helyesírási hibák, stb.) meglátszanak, ígérem, később kijavítom őket.

Szóval, akkor többiek. Összeraktam egy dokumentumba az eddigi összes Loki fejezetet, és átkonvertáltam nektek pdf-be, hogy le tudjátok tölteni, és kedvetekre olvasgatni. Hát nem aranyos tőlem? Nem, de ez igazából költői kérdés volt.

A pdf-et ITT lehet megtekinteni, illetve letölteni (súlyos eseteknek a letöltés ez úton zajlik: rákattintasz jobb egérgombbal a szürke felületre ---> mentés másként, és innentől szerintem bazi egyértelmű, mit is kell csinálni). Raktam hozzá egy pluszt is, név szerint a nyolcadik fejezet első felét, amivel - mondhatni - elég jól haladok, és talán ezen a héten végzek is. Akkor frissítem a pdf-et, és megtaláljátok a bejegyzés legalján.

FrostIronról. Ma, hajnali negyed kettőkor, mikor még bőszen tanulnom kellett volna mondjuk törit, vagy esetleg egy kis fizikát, ránéztem a facebook logóra - nem mintha nem tenném ezt minden nap - , és az ihlet nem megszállt, pofáncsapott. Izomból. Nos, ennek az ihletnek a szüleménye, az lejjebb lesz látható, miután befejeztem a rizsát itt minden olyan dologról, ami k*rvára nem fontos.

Adyt meg a WTNV-t vegyük egy kalap alá, mert nekem is sikerült összehoznom a kettőt. Szóval Ady, mint sikeres költő, Night Vale-ben kísért, és a két rádiós, No és Cecil eldönti, hogy meginterjúvolja a mi halott költőnket. Hogyan született? Igazából iskolai feladat volt. Eredetileg. Készíts egy interjút Ady Endrével az életútjáról, és a művészi pályájáról. Na, hát mi - értem ez alatt a padtársamat, és engem - kicsit eltájolódtunk az életúttól és a művészi pályáról, így sikerült Ady magánéletébe beletúrkálnunk. Ennek külön bejegyzést szánok, mert ép ésszel nem bírnátok ki két olyan baromságot, mint a FrostIron fic, és az Ady/WTNV fic.

Következzék tehát életem nagy műalkotása, a...

Hogyan tanult meg Loki facebookozni?

 - Akkor... most mit is kell csinálnom?

 - Válassz ki egy előnyös képet!

 - Hogyan...

 - Hajj, állj odébb! Még Steve-vel is jobban haladtam, de még a bátyáddal is!

 - Nem a...

 - Jó, jó, tudom, nem a bátyád.

 Első tény: Lokit valóságos képtelenség megtanítani facebookozni. Esküszöm, a megboldogult nagyapám hamarabb megtanulja segítség nélkül, mit kell kezdeni a webbel, mint ő. A YouTube-ot már meg sem mertem mutatni neki, még a végén hátast dob nekem a sok videótól.

 Második tény - vagyis inkább észrevétel: Lokiról nincs előnyös kép. Mondjuk, eddig semmilyen kép nem készült róla, csak egy, az us a S.H.I.E.L.D. alkotása, és azt is törölték a netről, sőt, mindenhonnan.

 - Jó, azt hagyd ki, majd csinálok rólad képet - legyintettem, és a következő lépésre ugrottam.

 Lakhelye: Stark torony, iskolái: egyáltalán járt iskolába?, munkahelye: egyelőre nincs, egész nap a kanapén döglik, és latin-amerikai sorozatokat néz, mint valami öreg macskás néni, meg banánturmixot iszik, mondván, görcsöl a combja. Na, ezt ott bebukta, hogy a banán görcsoldó.

 Harmadik tény: Loki lusta. Frankón, jobban, mint én. Legalább veszem a fáradságot, és lesétálok a garázsba, úgy csinálni, mintha dolgoznék is valamit, de pizzát eszek, Comedy Centralt nézek, és sörrel öblítem le mindezt. De ő... ő csak ül, és semmittesz. Nyíltan.

 Negyedik tény: Ez az idióta, net-analfabéta szeret engem. Nem úgy, mint egy óvodás kis "jajjdeszeretem" módon, hanem úgy igazán. És hogy mióta? Amióta kiosztották mellém, ezzel a mondattal:

"Stark, hasznosítsa a tudását!"

Ez S.H.I.E.L.D. nyelven annyit jelent: baszd meg, és szed ki belőle mindent, amit tudsz! Persze, a mondat első felét nem kell szó szerint érteni.

 Ötödik tény: Legyen ő bármilyen gonosz, és bármilyen lusta, én viszonozom a szerelmét. Mert ilyen a szerelem, nem? Mindig akkor jön, ha nem számítasz rá. És abba szeretsz bele, akibe nem is akartál.

Nem mellesleg új, eszméletlenül csodálatos képet csináltam a Lokishoz, amit beállítottam az asztalomon háttérképnek. Mellesleg rajta van a címe. Mert igen, már van címe a Lokisnak. A kép pedig ITT tekinthető meg.

Baross út

Úgy gondolom, kezdjünk valami lájtos novellával, mielőtt belevágnám a fejszémet a nagy fába, és az FF kezdeményeimet rakosgatnám fel. Régen íródott, hajnali egykor. Nem tudok novellát írni. Sok mindent tudok, de ezt nem. Lokihoz híven I Regret Nothing!



 Cigivel a kezemben sétálok végig a Baross úton. Nincs mellettem senki, a kutyámat kivéve. Minden második embert megszaglászik, de én csak mosolyogva tovább húzom. Igazából semmi nincsen rendben, de mindig is remekül tudtam palástolni az érzelmeimet. Vajon másnak is ennyire fáj a szakítás, és ők is egy boldog mosolyt festenek az arcukra, mint Joker?
 Nem tudom túltenni magam rajta. Egyszerűen nehéz csak úgy átlépni azokat az éveket, amiket együtt töltöttünk el. Én sosem fogom őt elfelejteni, de ő elfelejtett már engem? Lehetséges. Hiszen az utcán bárhol találhatsz olyan lányt, aki kapható egy mekire, egy italra, vagy egy éjszakára. És ha még egy kicsit is Fortuna áldottjai közé tartozol, akkor nem úgy néz ki, mint valami bányarém.
 Azt gondolom, hogy mindenki hazudik egy kicsit. Megkérdezik tőlünk, jól vagyunk-e, de ezek olyan üres szavak, amikre általában mindenki igennel felel, de belül nemet mond magának. Vannak emberek, akiket azt hiszem, a barátomnak mondhatok. Párszor találkoztunk, együtt buliztunk vagy megettünk egy pizzát, de ennyi. Nem foglalkozom túlságosan a társadalmi életem ápolásával.
 Szóval állítsuk fel a diagnózist: antiszociális, aszociális és pszichopata vagyok, amióta veled találkoztam, kedves D. Mindezt a felfordulást neked és a te kedves kis csábításodnak köszönhetem.
 Talán kezdhetném ott, ahol először megismerkedtünk: egy temetésen. Elütötted a barátnőmet, és én mégis végigbeszéltem veled az egész estét. Kiderült, hogy már régóta ismertelek, csak soha nem beszéltünk. Ha konzervatív akarok lenni, akkor azt mondtad, hogy ribanc vagyok, és talán itt basztad el a mi kapcsolatunkat - vagy inkább helyrehoztad? Másnap együtt mentünk mekibe. Én elneveztelek Dilisnek, neked én Beteg lettem. Így mi lettünk Dilis és Beteg. Ezek után együtt jártunk moziba, horrorfilmekre. Elvittél paintballozni, és utána a lepattant Fordodban egy olcsó diszkózenére megkaptam tőled az első csókomat. A szádnak cseresznyeíze volt a kólától, amit 250 Forintért vettünk egy autómatából az éjszaka közepén az az előtti estén. Mindketten kicsit furcsák voltunk. Te furcsán kedves, én furcsán bunkó.
 Egy napon összeköltöztünk. Albérlet a Széchenyi tér mellett, benne Kiflivel, a golden retrieverünkkel. Amikor a nagymamám meghalt, azt mondtad, ne akadjak fent a dolgokon, mert ezek a múltam darabkái, és ha nem engedem el őket, akkor olyan leszek, mint azok a ragaszkodó hatvan éves nők a varró klubban.
 Milliószor szívtam be a szagodat, és azt hittem, hogy ezt megtehetem majd máskor is. Sokszor préseltem a nyakadra a számat, és sokszor panaszkodtak ránk a szomszédok is, de téged nem érdekelt. Azért, mert ha nekem tetszett, te nem akartad abbahagyni
 Mégis abbahagytad.
 Hogy mi volt ez után? Most itt sétálsz előttem. Az orrodon hivalkodóan csücsül a fekete napszemüveg, melletted farmersortban és lenge ingben egy ribanc sétál, feltűnően vörös hajával. Puszit nyomsz az arcára, úgy, ahogy velem tetted. Átöleled a derekát, és gyengéd vagy, mint mikor a gitárodon játszottál. Őt is becézgetni fogod, mint engem?
 Arra nem gondoltál, hogy ez nekem mind fáj?