A rész, ami nem szól semmiről az égadta világon

Akkor érzed, hogy fáradt vagy, ha a "piros" helyett "prostit" olvasol. Pedig nem vagyok fáradt, de most (igen, fél tizenkettőkor) sikerült újra felkelnem, miután visszatértem a vasútállomásról. Szóval emberek, kétszer átolvastam a fejezetet, és még mindig nem látom értelmét egyetlen olyan dolognak se, ami amellett szólna, hogy ebben a részben valami... bármi történik vagy történni fog. Szar lett, bár én speciel az álmos fejemmel jó sokat röhögtem rajta. És tudom, hogy sokszor áradozok a "smaragdzöld szemeiről".

 Tony mellett sétálva nem is éreztem magam annyira magányosnak. Jobb program volt ez, mint ott ülni a pultnál, és mások örömét vagy bánatát hallgatni, ameddig te magad is halálra unod magadat. Mosolyogva, kezeket rázogatva fogadta a gratulációkat. Már minimum hússzor fogtam kezet új emberekkel, és próbáltam megjegyezni a nevüket, ám ha háromnak meg tudtam, az már csodának számít. Az ajtóra bámultam. Ott állt ő, azzal a férfias eleganciájával, és karizmatikus megjelenésével. Mosolyogva beszélgetett egy tömény vörös hajú nővel, aki nevetve hallgatta őt. Közben vékony ujjai finoman lazítgatták a nyakkendőt. Látszott rajta, hogy most nem szívesen hordaná, de nincs mit tenni. Kétségtelenül elegáns volt, mint mindig.
 - Vic.. - bökött oldalba Tony, majd észrevéve, hogy engem szólítanak, kezet ráztam egy ősz, kopaszodó emberrel. Szürke szemeiből sugárzott a megértés, dús szakálla alatt szája mosolyra húzódott. Amint ellépdeltünk mellőlük, Tony megragadta a karom, s fülemhez közel hajolva suttogott. Lehelete a nyakamat simogatta, s a pihéket felborzolta. - Több ilyen ne legyen, rendben?
 - Persze. Csak kicsit...
 - Tudom. Láttam, merre kalandozott el a tekinteted - mosolygott rám megértően, majd a mellettünk elhaladó pincér tálcájáról lekapott egy martinit és a kezembe nyomta. - Máris sokkal titkárnősebb vagy.
 A parti végére tulajdonképpen három pohár martini tartalmát öntöttem ki a szobanövényekre. Nem mondtam Tonynak, de utálom a martinit. Majd csak valahogy túléli, ha közlöm vele ezt a tényt. Totál részegen táncolt a már szinte teljesen üres parketten valami nővel, aki láthatóan nem nagyon értékelte Tony felé tett igyekezetét. Elrángattam onnan az idióta főnökömet, aki röhögve esett el majdnem, és ha Loki nem nyúl a mellkasa alá, talán még a balesetire is vihettem volna.
 - Kösz - morogtam neki. Az után az este után ez volt hozzá az egyetlen jó szavam. Miután megpróbált rám mászni, megkértem, hogy hívjon taxit. Nem kívántam több időt vele tölteni, csak el akartam húzni. Akkor jöttem rá, hogy valamennyire félek tőle. Hiszen normális ember nem lök csak úgy az ágyára azzal az indokkal, hogy tök cuki vagy. Nem, normális ember először lesmárolna, és nem a hálószobájába invitálna. De számba kell vennünk, hogy az én hibám is: nem kellett volna megkérnem a szobájának bemutatására.
 Íme, hölgyeim és uraim az az ember, akiről először gondolnák azt, hogy bármi köze is lenne a perverzséghez. Hiszen ki hinne olyannak, aki azt mondja, a férfias elegancia és a fekete öltöny mögött megbúvó lélek egy kegyetlen emberé? Nem is biztos, hogy kegyetlen, de hogy perverz, az igen. És én pont ezért fogok tőle távolságot tartani.
 Beültettük - ha pontosak akarunk lenni, befektettük - Tonyt a hátsó ülésre, ahol aztán rögtön be is vágta a szunyát. Nem csodálom, rendesen kiütötte magát. Loki mellé ültem az anyósülésre, míg ő a volán mögött igazgatta a nyakkendőjét.
 - Muszáj ezt most? Haza akarok érni - sóhajtottam, és az ablaküvegnek döntöttem a fejem. Haza akartam érni, hogy ledobhassam a cuccomat, lezuhanyozhassak, és kizárólagosan a saját ágyamban aludjak. A kocsi nagy sebességgel repesztett a szinte teljesen üres utcákon, egészen a Stark toronyig.
 - Várj meg, ameddig felviszem ezt az idiótát! Utána hazaviszlek, rendben? - nézett rám, miközben kicsatolta a biztonsági övét. Rábólintottam, majd az indítóban lustálkodó kulcsra meredtem. Biztosan nem fog hazavinni. Tudom, hogy lesz valami csavar a csak hazaviszlekben. Nem akartam tudni, mi folyik a hátsó ülésen, mikor Tony nyöszörögve és morogva nyekeregtette a bőrt. Loki valósággal elvonszolta a bejáratig, majd meghagyta az egyik komornyiknak, hogy vigye fel. Vagyis gondolom, ezt mondta, mivel túl messze volt, hogy halljam, és a kocsiablak is valamennyire hangszigetelt. Pár perc múlva elegánsan huppant be mellém, és ismét öltözékét igazgatta. Nem értem, minek olyan fontos neki, hisz a sötétített üvegeken keresztül senki nem látja a megráncolódott öltönyét, engem meg totál nem érdekel. Mindegy, úgy látszik, ez a heppje.
 Az egyik pirosnál hosszabb autósorba keveredtünk. Mellettünk is tele voltak a sávok; úgy látszik, mindenki most indul haza. Ott, a piros lámpa fényében lassan kezdte kioldani a nyakkendőjét. Fájdalmas lassúsággal húzogatta le a csomót, egyre lejjebb és lejjebb. Utoljára kinél láttam ilyet? Passz. De le merném fogadni, hogy akkor is tátott szájjal nézhettem. Csontos ujjai végül ismét a kormány után nyúltak, mikor a lámpa zöldre váltott. Lassan araszoltunk a különböző, esti harmattól fénylő kocsik mellett.
 - Csukd be a szád! - intett úgy, hogy rám sem nézett. Elfordítottam a fejemet, de éreztem a pillantását. Azt a szúrós, smaragdzöld szempárt, ami áthatóan pillantott rám. Mintha keresztüllátna rajtam. A lakásomhoz vezető leghosszabb utat választotta; okos trükk. Gondolom beszélni akar, de belőlem aztán egy nyamvadt információt sem húz ki. Nem engedem, hogy megtalálja a gyenge pontomat. Azt nem engedhetem. Így is túl sokat tud már rólam, nem akarom, hogy ez gyarapodjon.
 - Gyakran beszélsz a családoddal?
 - Nem, nem igazán. De amikor az időm engedi, beszélek velük.
 - Szereted őket?
 - Ez nem kérdés. Volt olyan idő, amikor... haragudtam rájuk, de soha nem tudtam volna őket utálni.
 - Nem azt kérdeztem, utálod-e őket. Egyébként is, utálni és nem szeretni valakit két teljesen különböző dolog.
 - Mondd meg őszintén, te mibe nem kötsz bele? - néztem rá fájdalmas arckifejezéssel. Kezdett irritálni a pasas. Gázt adott az Audinak, és elrepesztettünk a társasház előtt, ahol lakom. - Ho-hova megyünk? Elhajtottál a...
 - Tudom. Azt mondtam, hazaviszlek, de ez nem kizárólag azt jelenti, hogy hozzád megyünk.
 - Megyünk? Többesszámban?
 - Mégsem hagyhatom, hogy megerőszakoljanak. Veszélyes környéken élsz.
 - Itt az egyetlen, aki engem meg akar erőszakolni, az egy kocsiban ül velem. Remélem, jól érzem - fontam össze a karom a mellkasom előtt durcásan. Az utálkozási listámon az első, második, harmadik és negyedik helyet is ő foglalta el, mögötte pedig az, hogy utálom, ha helyettem hoz döntéseket valaki. Nem szólalt meg. Percekig csendben maradt, és csak az útra meredt, mintha én ott sem lennék és meg sem szólaltam volna. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy gyűlöltem a magatartását, és a hozzáállását a dolgokhoz. Ha olyat mondtam neki, ami nem kedvére való, akkor csak nagyon egyszerűen lerendezte a dolgot és nem szólalt meg. Egek, ez a hapsi merő magabiztosság és dac! Bár mintha kicsit megfutamodna, mikor hamar témát vált, és elengedi a füle mellett azt, amit mondtam.
 Amikor a luxuslakásának háztömbjéhez értünk, az alagsori parkolóhoz ment. Leengedte az ablakot, amin át behallatszott a motor halk búgásának visszhangja. Valamiféle kis kártyát dugott be a gépezetbe, ami egyet csipogva felemelte a fehér-piros csíkos rudat. Kevés kocsi állt itt, és a legtöbb olyan volt, amit csak egy gazdag ember engedhet meg magának. Fekete Mercedesek, Maseratik, szürke Audik és Lamborghinik sorakoztak egymás mellett, szinte mérnöki pontossággal. Maximum harminc kocsi lehetett itt, a többi csak üres hely volt, ahol a madarak csipegettek.
 - Csendben kell fellépcsőznünk, vagy hangoskodhatunk a liftben. Melyikkel akarsz menni? - nézett rám bejárva a kocsival az egyik sarokba. Mikor leállította a motort, még egy fél percig csendben nézegettem ki a fejemből végiggondolva azt, amit mondott.
 - Menjünk lifttel. Lusta vagyok lépcsőzni - szálltam ki, és ő rögtön követett engem.
 - Nem fázol?
 - Egy kicsit. - Fekete zakóját gyengéden a csupasz vállamra tette, és derekamat óvatosan átkarolta. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam az érintésétől, ezért inkább eltávolodtam tőle. Megmarkoltam az alkaromat, és az ajkamba haraptam. Nem akartam, hogy hozzám érjen, vagy csak beszéljen. Nem akartam vele semmiféle kapcsolatot létesíteni.
 Egy kicsi, piros, világító nyilacskát nyomott meg, s amíg vártuk, hogy a lift leérjen, folyamatosan engem nézett. Nem tudom, mit talál bennem ennyire érdekesnek, hogy folyton nézegetnie kell. A ruhám nem volt túl extra... Talán féltette a zakót. Igen, ez remek indok! Úgyis olyan kiöltözés-buzi.
 Mindketten elegánsan léptünk be a fémdobozba, mint két ügynök a Man In Blackben, csak kutya nélkül. Jesszus, milyen sápadtnak tűnik a szürke falak között! Megijedtem, mikor enyhén szólva letámadva állt előttem. Keze elsüvített a fülem mellett, s megtámaszkodva apró párafoltokat hagyott a hideg acél felületén. Rémesen hosszú és vékony kezei vannak. Ez pedig akkor idegesít majd leginkább, mikor megpróbál átölelni.
 - Nem akarom vesztegetni az időmet - motyogta reszelős hangon, majd enyhén megköszörülte torkát. Ez kicsit kizökkentett abból az ijesztő, űzött vad állapotból. - Szóval mi lenne, ha itt és most csinálnánk?
 - Hogy mi van!? - nevettem fel hisztérikusan. - Nem vagyok senki egy éjszakás kalandja, ezt tisztázzuk. - A fejemet ráztam. Rémesen irritált, ahogyan az a smaragd szempár kizárólag engem bámul.
 - Nem kérem, hogy egy éjszakás legyél. Lehetsz több éjszakás is - nevetett, de valahogy nem tudtam értékelni a vicc-féleségét.
 - Sajnálom, de... nem. Nem hiszem, hogy ma este képes lennék bárkivel is testi kapcsolatot létesíteni, legyen az bármilyen.
Tovább nevetett. Nem értettem, min, de rá hagytam. Nem érdekelt annyira az ok, mert ha az érzékeim nem csalnak, ennek a csilingelő nevetésnek az oka én vagyok. Kész megváltás volt az ötödik emeletre érkezést jelző apró, csengő hangocska. A keze alatt kibújva tipegtem el az ajtóig, azt tettetve, hogy igazából semmi bajom nincs. Pedig a fejemben a gondolatok ezerfele repkedtek, és rosszul voltam - a jó értelemben rosszul - attól, ahogyan rám néz, megérint vagy a közelemben van. Kínzó lassúsággal nyitotta ki az ajtót, hallgatva a kulcsok zörgését.
 - Nem menekülhetsz örökké. Egyszer mindenki belefárad a menekülésbe. És akkor ott leszek én - tárta ki az ajtót, a magassarkúmat lerúgva rogytam a kanapéra. Pár perces szöszmötölés után mellém rakott egy kis kupacot.
 - Törölköző és egy póló. Mást nem tudok adni. A zuhanyzó ott van a hálószoba és a konyha között - mutatta, én pedig felálltam. Hirtelen vékony, szőrös valamit éreztem a harisnyámon. A lábam előtt egy kölyök macska tekergette a farkát finoman. Égkék szemeivel esdeklőn nézett fel rám mancsait az égnek dobva.
 - A tiéd? - néztem fel rá mosolyogva, majd a karomba kaptam a kiscicát, mire az a hajamat kezdte nyalogatni. Csak halkan nevettem ezen tevékenységén.
 - Igen. Tegnap találtam az utcán, nem akartam kint hagyni - mosolygott. Talán nem is olyan kegyetlen, mint gondoltam.

<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet

ötödik fejezet>

Ha Hope tevékenykedik.

Megint csináltam borítót a Lokishoz. És még egy fejezetet hoztam, hátha valaki unatkozik - egyébként tudom, hogy senki nem jár errefelé, ezért bátorkodom ország-világ előtt felfedni a WordPad-em bájait. Az új borítóról: Kellett valami, ami kék. És nem krém színű. Miben fogadunk, hogy a következő zöld lesz? Lényegtelen. Bizonytalan ideig készült, mert közben a drága írónő körmöt lakkozott, kérdőívet csinált a saját anyjának (f*ck logic!), és a többi, és a többi. A képen, hátul az alig látszódó szöveg a The Killers Mr. Brightside-ja. Amit be is linkelek, ha megengedi ez a csudálatra méltó kis készülék, amit laptopnak hívnak.
A harmadik fejezetről meg annyit, hogy:
HA! Szoptátok, ez a leghosszabb. És mielőtt esetleges kérdések merülnének fel a végével kapcsolatban: nem, nem dugta meg a lányt ez az emberbőrbe bújt, ám nagyon szexuális szörnyeteg. Elég kómás lehettem, mikor ezt írtam.

 Mindenki hülyének nézett az utcán, mikor magas sarkúval a kezemben próbáltam összehozni egy elfogadható kontyot a metróra rohanva. A fehér harisnyám talpa már tiszta kosz volt, és éreztem a cigicsikket, ami két utcával lejjebb ragadt a talpamra. A szoknya túl szűk volt. Nem tudtam benne rendesen futni, bár nem mintha erre találták volna ki. Már most elegem volt az egészből, pedig még nem is dolgoztam nála. A szívem - részint a futástól, részint az első asszisztensi munkanapomtól - erőteljesen kalimpált. Elérvén a metrót, végre rendesen meg tudtam csinálni a kontyomat. A hajcsatos csomag fele igaz, a földön landolt. Két megálló után lepattantam, és a liftig rohantam.

 - Várjon! - kiáltottam az aktatáskásnak, aki kezét bedugta a két összecsukódni készülő ajtó közé.

 - Köszönöm! - hálálkodtam lihegve, a magassarkút felkapva. 

 - Nincs mit. Első munkanap? - nézett a lábamra. Vajon minden asszisztens így kezdheti? Gyorsan bólintottam, majd az ötödiken, Tony irodájánál ismét megköszöntem kedvességét, és befutottam. Lihegve álltam meg előtte, remegő lábakkal. A bokám megrendült, mikor a magas sarkúm belesüppedt a szőnyegbe. Megpróbáltam egyenesen állni, és nem lihegni. Ameddig Tony az ablakon át bámulta a kis "territóriumát", addig megigazítottam a szoknyámat és az ingemet, majd begomboltam a blézert, és ellenőriztem a kontyomat. Már tökéletes voltam, egy dolgot eltekintve: a mocskos harisnyámat.

 - Nem tudott volna lengébben felöltözni? Na mindegy. Sorolja a mai programot! - utasított, miközben lehalkította a fülsiketítően hangos AC/DC számot. Gyorsan kotortam elő a határidőnaplómat - vagyis Pepperét. Amint megkerült, a lehető legnagyobb sebességgel lapoztam a mai naphoz.

 - Hammer ebédre hívta a Goldenbe, egy órára. Háromkor értekezlete lesz a tizenkettes teremben a Jericho fejlesztéseiről, négykor Happy akar találkozni magával, este nyolckor pedig vacsorára hivatalos a Royalba, az after party pedig tízkor lesz - soroltam neki, majd ismét lihegve néztem rá. 

 - Hammert mondja le, nem akarom az ocsmány pofáját látni. Az értekezletre üljön be maga, nekem nincs kedvem. Happy oké. Üzenem neki, hogy el fogom verni. A vacsorára nem megyek be, Lokinál eszek, ahogy maga is. Az after partyra pedig egyedül megyek, odaérek mondjuk fél tizenkettőre. És kávét akarok! Meg sajtburgert! - hajtotta a fejét az asztalra.

 - Fél tizenkettő, sajtburger... - ismételgettem, és lefirkantottam, amilyen gyorsan csak tudtam. - Ó, és azt üzenik, hogy készen van az új öltönye.

 - Melyik? - nézett rám rémülten. 

 - A fekete, szürkéskék, függőleges csíkokkal, és a vörös selyem nyakkendővel - sóhajtottam. Már most teljesen kifáradtam, pedig alig két perce álltam a irodájában. A szám kiszáradt a sok beszédtől.

 - Értem. Estére hozza el. Nem is! Inkább már az előtt hozza el, mikor találkozom Happyvel. A kesztyűimet is elhozhatja.

 Egy pillanatra a fejem egy nagy kérdőjelre hasonlíthatott, majd eszembe jutott, hogy hobbijuk egymást agyon verni. A kezem egy géppuska sebességével írt mindent, amit mondott. A jegyzetfüzet ezen lapja már úgy nézett ki, mint valami őrült firkálása. Lassan idegbajt kapok a legjobb haveromtól.

 - Mellesleg jól áll a szoknya. Nem értem, eddig miért nem hordott hasonlót - nevetett, bár nem értettem min. Ez egyáltalán nem volt vicces.

 - Mert utálom. Úgy érzem, mintha nem is lenne rajtam semmi.

 - Ó, higgye el, én is azt akarom - vigyorgott a képembe. A pofátlan mindenedet, Tony Stark! - Most pedig induljon, az irodai szex csak a kávé után jó - intett, én pedig kitipegtem a liftig. Direkt megfordultam, hogy ne nézegessen, de még mindig engem bámult. Elégedetten löködte magát ide-oda a gurulós székében, és közben eszeveszettül vigyorgott. Jesszus!

 Fél óra alatt beszereztem a sajtburgert, és a kávét. Amint megjöttem, ledobtam az asztalára, és már mentem volna a további, rám kiszabott feladatok intézésére, ha nem állít meg.

 - Holnap harisnyakötőt veszünk. Sokkal jobban fog állni magának - nevetett, és beleivott a kávéba. Egyszer beverem az arcát. Kesztyű nélkül, csak mert olyan kedvem van.

 Háromkor végigszenvedtem az értekezletet, amire a rövid és tömör válaszom egy "Majd megbeszélem Mr. Starkkal" volt. Elegem volt a Jerichoból. Ha ma negyvenszer nem hallottam ezt, akkor egyszer sem. Amikor felértem a kis fóliába csomagolt tervekkel az irodájába, már nem volt ott. Ahogy sem az öltöny, sem a box kesztyű. Az öltönnyel utána vissza taxiztam az irodáig, és ledobtam az íróasztalára. Nem ette meg a sajtburger felét. Azt hiszem, itt fogom megölni. Mivel a liftet már mások elfoglalták, választottam a lépcsőt. Csupán háromszor csúsztam meg rajta, és vertem be nem kicsit a hátsófelemet. Egy taxi sem állt meg, maradt a metró. Egyáltalán nem néztek nagy idiótának, mikor a kesztyűkkel, meg egy csomag útközben vett fánkkal és a laptop táskával a kezemben igyekeztem  fel a lépcsőn, hogy minél előbb odaérjek. Kifulladva futottam végig a metró-torony távolságot. Hatalmas megkönnyebbülésként fogadott a tárt ajtókkal váró lift. Nekivágódtam a falának, és ameddig csak lehetett, ott ücsörögtem a sarokban. 

 - Azt hittem, már ide sem ér - köszöntött ezzel a mondattal. Úgy szorongattam volna a nyakacskáját, amilyen erősen csak bírom. Lehet, hogy be kéne szereznem egy voodoo babát, hátha bejön, bár kétséges. - Az öltöny?

 - Az irodájában várja - biccentettem, és már siettem volna tovább, ha nem szól utánam.

 - Várjon már! Egy fél óra múlva befejezzük, és akkor hazaviszem. Nem sokkal jobb? Dehogynem! Akkor csüccsenjen le a fenekére, mondjuk abba a fotelbe, és gyönyörködjön abban, hogy verem el Happy-t! - Megfordult, és már be is vágott egyet neki. Lassan helyet foglaltam a piros, egészen kényelmes fotelben, majd még pár percig nézegettem őket, ahogyan röhögve egymást verik. Mivel jobb dolgom nem akadt, előszedtem a laptopom. Az első szembetűnő jelenség a felugró chat ablak volt. Loki neve mellett zöld kis karika virított, alatta pedig az üzenet

Loki   p.m. 4:27

Hát te?

Viki   p.m. 4:27

A főnököm bokszol, én meg unatkozok. Éppen Happy fejét veri.

Loki   p.m. 4:28

Értem. Mit kértek vacsorára?

Viki   p.m. 4:29

Várj! Megkérdezem. Én biztosan valami egyszerűt, nem szeretem a túlbonyolított dolgokat :)

Loki   p.m. 4:29

Ok. :)

 - Tony! Mit kérünk vacsorára? - Időt kért Happytől, majd felém fordult, és ivott a kulacsából. Látszott, hogy nagyban gondolkodik. Tulajdonképpen én is kíváncsi voltam arra, hogy ő mit kér.

 - Lepjen meg! És három fogásos legyen - fordult vissza. Röviden biccentettem, és gyorsan visszapötyögtem Lokinak.

Viki   p.m. 4:32

Azt üzeni, lepd meg, és legyen három fogásos

Loki   p.m. 4:32

Sokat mondó...

Viki   p.m. 4:33

Miért? Mit vártál tőle? :D

Loki   p.m. 4:33

Valami hasonlót ;) Megyek bevásárolni. Este találkozunk!

Viki   p.m. 4:34

Rendben :) Szia!

Amint kilépett, össze is csuktam a laptopot, és nekiláttam a mai napom első majdnem kulturált étkezéséhez. Egy negyed óra múlva már Tony hátsó ülésén ülve nézegettem a várost.

 - Ügyes voltál - fordult hátra. - Nem késtél reggel, mindent pontosan felsoroltál, az értekezletre is elmentél... Gratulálok! Vár még egy kis papírmunka az irodában, de szerintem hatra végzel is. Majd le tudnád fénymásolni az előző jelentést?

 - Persze, le tudom - bólintottam. - Nincs véletlenül harisnyád?

 - Az irodában van. Hoztam neked váltóruhát is. - Mikor meglátta az értetlen fejemet, visszafordult. A lámpa zöldre váltával ő is elindította a kocsit. - Gondolom nem akarsz az izzadt blúzodban, meg a fánkmorzsás szoknyádban megjelenni a rendmániás előtt.

 - Ó! Hát... kösz - vontam vállat. Tovább bambultam a nyári zápor cseppjeit az ablakon. Nem bántam, hogy Tony klímázott az autóban.

 - Azért akartalak benneteket összehozni, mert ő sem rajong túlságosan az együtt töltött időért. Nem nagyon szeret köntörfalazni, inkább a lényegre tér. A leghosszabb kapcsolata - már ha mondhatom így - sem tartott tovább két hónapnál. Gondoltam, elmondom, mielőtt mégis járnátok. Loki sosem szeretett igazán, és nem is fog. Jobb, ha tudod.

 Amikor Loki lakásának ajtaja előtt álltunk, elgondolkodtam azon, amit Tony mondott a kocsiban. Lehet, hogy egy perverz állat, aki rosszabb, mint Christian Grey. Lehet, hogy egyáltalán nem romantikus, és csak a szex érdekli, de igazából nem érdekel, mert nála szexibb férfit ritkán talál az ember. Persze, ez is csak az én meglátásom.

 Amint ajtót nyitott, elém tárult az igazi New yorki luxuslakás: a fekete volt a domináns szín. Csodálatos, bőr kanapé és fekete dohányzóasztal előtt hatalmas LCD képernyős tévé terült el. Az alatta levő polcon DVD-k sorakoztak. A szőnyeg a dohányzóasztal alatt makulátlanul fehér volt. A hideg parketta őszies világosszürke színt vett fel. A konyhából nyíló ebédlőasztal már meg volt terítve, Az ezüst étkészlet fényesen csillogott, a fehér tányérok pedig lekerekített szélekkel ékeskedtek. Átlátszó, magas kristálypoharak és egy vödörben lehűtött pezsgő hevert a pulton. Az asztal közepén három kék rózsa magasodott ki egy egyenes, fekete vázából. A világítás halvány volt. A nappaliból nyíló hatalmas ablakokból látni lehetett New York forgalmas utcáit, a villogó reklámtáblákat és a közlekedési lámpákat. A diszkófények is ott versenyeztek az égen a csillagokkal együtt.

 - Egész pofás kis kérót csináltál belőle - nevett Tony, és cipőjét hányavetin lerúgva ült az egyik fehér bőrből készült székre, zakóját a kanapé karfájára dobva.

 - Szia - mosolygott rám barátságosan. Visszamosolyogtam rá, és a magassarkúmat lerúgva igyekeztem az asztalhoz.

 - Szóval! Te - nézett rám - azt mondtad, egyszerűt akarsz enni, Tony pedig azt kérte, lepjem meg. Így a menü gombakrémleves, carbonara spagetti és tiramisu. - Mindezt hatalmas vigyorral az arcán mondta nekünk, mintha csak órákat tudna áradozni arról, mennyit is fáradozott ezzel, és mennyire örült, mikor kész lett a leves. A kedvenc kajáim közé tartozott mindegyik, mégis, nem tudtam mosolyogva enni. Folyton csak Tony szinte már óva intő mondatai jártak a fejemben, és ha akartam volna, akkor sem ment volna a felejtés.

 - Valami baj van? Nem ízlik? - nézett rám rémülten. Mégsem mondhattam neki, hogy "A helyzet az, hogy nagyon is ízlik, de tudom, hogy minden lányt csak megdugni akarsz, és Tony ezt velem pár órával ezelőtt közölte, pedig rohadtul bejössz nekem".

 - Dehogy, nagyon finom - erőltettem mosolyt az arcomra, és tovább kanalaztam a levest. Tízkor Tony elbúcsúzott tőlünk, és elindult annak a vacsorának az after partyjára, ahova nem ment el. Nem tudom, mit szándékozott csinálni abban a szabad fél órában, bár el tudtam képzelni, ahogy rekord sebességgel fekszik le egy lánnyal, zuhanyzik le, öltözik fel és lövi be a séróját, hogy végül megkapjuk az elsöprő, de fenséges és megújult Tony Starkot.

 - Milyen volt az első munkanapod? - töltött a pezsgőből. Láttam már ezt a márkát a polcokon. A legdrágább pezsgők közé tartozott, és csak a befolyásosabb emberek engedhették meg maguknak - nem pedig az olyan lányok, akik albértletben tengetik nyamvadt napjaikat a legjobb barátnőjükkel, miközben vagy munkában vannak vagy egyetemen. Nem, nekik nincs sem pénzük, sem idejük arra, hogy ilyen pezsgőt igyanak. 

 - Fárasztó. Tony egész nap szexista megjegyzésekkel illetett - nevettem, és óvatosan kortyoltam egyet a pezsgőből.

 - Mindenkivel ezt csinálja. Az első nap még kikészítő, de utána meg fogod szokni - mosolyodott el egy pillanatra. - Na, megérte az árát? - utalt ezzel a kezemben tartott pezsgőspohárban gyöngyöző rózsaszínes löttyre.

 - Igen. Remek pezsgő - bólogattam. - Nincs valami jó cédéd? - álltam fel az asztaltól, és egy kis kupac lemezhez sétáltam. AC/DC, Drake, My Chemical Romance... Ezek mind jók. Mind olyan, mint én. Találtam egy kósza Three Days Grace lemezt is, és végül óvatosan beműtöttem a hifibe - mert hogy az is volt neki brutál jó hangzású hangszórókkal.

 - Tonynak igaza volt. Tényleg király egy kecó - néztem körül. Még a lámpák is a drágábbik kategóriába tartoztak. A fejem felett levő kristályos például közel annyiba került, mint az előlegem. 

 - Ó, és még nem láttad a hálószobát - döntötte meg a fejét elismerően, és mosolyogva ivott bele a pezsgőbe. Grimaszolt egyet, mikor kiitta a poharat, majd az ujjai között forgatva nézegette.

 - Megmutatod?

 - Természetesen - vigyorgott, és a konyha melletti hatalmas szobába vezetett. Az ágy alacsonyan volt, nem olyan magasan, mint az enyém. Mellette két fekete, lakkozott éjjeliszekrény. Az egyiken a Rómeó és Júlia egyik ősrégi példánya, a másikon egy apró éjjeli lámpa. Az ajtóból állva dél felé a fal egyetlen hatalmas ablak volt, rajta halvány, fehér függönnyel. Egyszerűen lélegzetelállító volt a szoba. Kelet felé a szintén lakkozott szekrények a falra voltak erősítve, mellettük három hosszú üvegpolcon könyvek voltak. Apró ledektől fénylett az átlátszó üveg.

 - Hogy tetszik? - nézett a tátott számra. Hirtelen becsuktam a szám, és úgy néztem tovább az ágyat. Két szimpla, fehér párna alatt hosszú, fekete takaró terült el. Lassan sétáltam az ágyhoz, és felugorva rá megpróbáltam ugrálni, ám egy idő után már fárasztó volt. Már nincsenek olyan jó ágyak, amiken jól lehetne ugrálni. A szoknyámat megigazítva megálltam az ágyon, és rá néztem.

 - Az ágyon kívül minden tetszik. Ebben is csak annyi kivetnivalót találok, hogy nem lehet rajta jól ugrálni - nevettem. A hajamból kivettem a hajgumit meg a hullámcsatokat, és a blézerem zsebébe dugtam őket. Lassan mellém sétált, majd a térdhajlatomba vágott egyet, amitől a matracra térdeltem. Felnézve rá láttam az arcán elterülő elégedett, már-már gúnyos mosolyt. Fölém hajolva nézett a szemembe, ami kissé rémisztő volt számomra.

 - Így olyan ártatlannak tűnsz.

<első fejezet
<második fejezet

negyedik fejezet>

Hahahaha. No.

Ma már másodszorra zaklatom azokat az elvetemülteket, akik ide tévednek. De tudjátok mit? Én élvezem. Nagyon is. Túlságosan. Ezért még pár fejezetet feltöltök, csak hogy mindenki örüljön.
Mellesleg ez van akkor, ha előbb írod meg a sztorit, mint felraknád a fejezetet.

 Amikor felpattant a szemem, nem is tudtam igazán, mitől kéne legjobban meglepődnöm. Esetleges lehetőség volt a rajtam feszítő, rozsdabarna póló - feltehetőleg Tonyé -, amin az AC/DC felirat ékeskedett. Mivel az este folyamán biztosan nem feküdtem le senkivel, és ez nem is az én ágyam, ezért van egy sanda gyanúm, hogy Tony ágyában fekszem mellettem a harmadik tényezővel: egy hegekkel teli, hófehér, csupasz hát, és ehhez tartozó hollófekete, zilált lobonc. A harmadik volt a legmeglepőbb. Legfőképpen azért, mert Tony ágyában feküdtem, Tony pólójában és egy idegen mellett. Derengett, hogy tegnap még hazahozott minket azzal a barommal, aki lehányta a blúzomat, és aztán a vécét is telerókázta.
 Kikecmeregtem Tony ágyából, és épp indultam volna megkérdezni, hogy mégis hogy a jó francba öltöztetett át a pólójába, és miért pont az övébe, ám valami - inkább, khm, valaki - eme settenkedő tevékenységemet meghiúsította.
 - Ugye nem feküdtünk le? - hallottam a rekedtes, kómás hangját. Igazán kellemes volt, ahogyan megszólalt, attól eltekintve, amit mondott. Hangja lágyan cirógatott. Kissé nyers, férfias, mégis volt benne valami kisfiús is, ami csak még vonzóbbá tette ezt.
 - Nagyon remélem, hogy nem, mert ha igen, addig éltél - fordultam meg abban a pillanatban, és megláttam azt, amit tegnap este nem láttam. Valószínűleg elvakított a füst, a fények meg a 24 órás munka, hogy nem vettem eddig észre. A holtsápadt arcán a karikás szemek frissnek látszottak, bármennyire is ott virítottak alatta a sötét táskák. Smaragdzöld szemei szinte ragyogtak a már-már fehér bőrén. Nem mondom, hogy álompasi volt... de sokkal jobban nézett ki egy olyan átlagos "jó-pasi-vagyok-akit-mindenki-szeret" fiútól. Azoknak napbarnított bőrük van, mint valami rossz buzinak. Barna hajuk, ami hasonlatos a bőrükhöz, és ugyanolyan snassz, barna szemük. Különleges. Süt róla a különlegesség.
 - Héj! Ideadnád a zakómat? - bújt ki a világos, vékony takaró alól. Egyszerű, fekete alsógatya volt rajta. Gyorsan bújt bele a vékony szárú nadrágba, és annál is gyorsabban kapcsolta be az övet. Az ing gombjainál elidőzött egy kicsit. Nem nagyon tudta, hogyan gombolja, hogy ne csússzon el róla a keze.
 - Segítenél? Még kicsit csúszik a kezem.
 Lefuttatva magamban a gondolatmentet, eldöntöttem, nem túl sok rossz dolog származhat abból, ha ennek az igazán jóképű srácnak örömet szerzek azzal, hogy begombolom az ingét. Végül is csak pár gomb. Talán tizenkettő, de húsznál nem több. Lejjebb húztam a pólómat - vagyis Tonyét -, majd óvatosan, a nyakánál kezdve elkezdtem gombolgatni. Az ő keze csúszik, az enyém remeg. Bár még így is jobban csinálom, mint ahogy ő bénázik. Közben lassan harapdáltam az ajkaimat. Rossz szokás, mégis imádom inni a vért, amikor csak egy nagyon kicsi patakban tör elő a sok-sok gödör meg repedés közül. A könyököm hajlatában még mindig ott pihent a makulátlan, fekete zakó. Kezeit tétován dugta zsebre, és várta, hogy végezzek ezzel az egésszel. Nem volt türelmetlen; mosolyogva nézte, hogyan végzem a munkám. Mintha aztán nevetségesen bírálni akarná a végén, mit is csináltam.
 - Aranyos vagy - simította el az egyik arcom előtt szállingózó tincset. Csak annyit hallottam, ahogyan az ajtó nyitódik, és a serpenyő halk sercegése mellett palacsinta- és kávéillat szökik be a szobába. A vállam felett néztem hátra az ajtóban álló, tátott szájú Tonyra.
 - Megzavartam valamit? - nézett ránk. A srác rám pillantott, majd halkan és röviden felnevetve elment mellettem. Válla kissé az enyémnek ütközött, miközben távozni készült. A kezeim még mindig ugyanúgy voltak, mint az előtt, ám egy idő után leengedtem őket, és néztem utánuk. Nevetve sétáltak végig a folyosón. Ez kissé kegyetlen volt tőle. Igaz, hogy már begomboltam az inget, de a zakója még mindig nálam volt. Lenéztem a földön heverő fekete szövetdarabra, majd kisétáltam hozzájuk. Három főre terítettek meg már ha három bögre, egy felborult juharszirupos üveg és egy kancsó, bepárásodott falú kávé néhány szétszórt villával terítésnek nevezhető. Az elegáns külsejű fiatalember már hátrasimította haját, ami úgy fénylett, akár a varjak szárnya, ha a napfény megcsillan rajtuk. Székének háttámlájára terítettem a zakóját, majd helyet foglaltam vele szemben. Álmosan pillantottam a villával agresszíven átszúrt, nagy köteg palacsintára. Mindegyik oda volt égetve egy kicsit. Bár a dolog már ott gyanús volt, hogy Tonyn kötény volt, és énekelve, fütyörészve forgatta a palacsintákat.
 - We are superheroes! Yeah! - énekelte, miközben az égnek tartotta azt a műanyag lapátot, amivel a palacsintákat szokás átforgatni. Egy újabb adagot hajított az asztalra, majd leült, és enni kezdte a számára elvett darabot. Mindketten vettünk egyet-egyet. Nem volt túl sok kedvem sziruppal lelocsolgatni, ezért üresen ettem. Ő a kelleténél többet tett rá, de nem nagyon zavartatta magát, mikor az a három vastag lap már tocsogott a szirupban.
 - Hol van Pepper? - néztem körül, mire Tony köhögni kezdett, és idegesen néztek össze az idegennel. Bár számomra már nem volt az, nevét még mindig nem tudtam.
 - Megunta, hogy mindig más nőt hozok haza, ezért... hát... hogy is mondjam... felmondott. - Ha őszinte akarok lenni, közel álltam ahhoz, hogy Tonyra köpjem a félig égett palacsintát.
 - Annyi év után?
 - Igen. És most új titkárnőt keresek. Nincs kedved hozzá? - nézett rám, mire én csak nevetni tudtam.
 - Bocs, Tony, nem vagyok az a harisnyás-szoknyás-kosztümös fajta lány, akit a nap bármelyik percében az íróasztalodra döntve megdughatsz - vigyorogtam rá elégedett mosollyal. Nem értettem a dühös pillantást, hiszen hozzászokhatna már ahhoz, hogy én ilyen vagyok. Nem lehet rajtam változtatni. - Jaj, Tony, ne nézz már így! Ha tudnád, hányszor láttalak benneteket...
 - Nem erről van szó. Reggel kilenctől dolgoznál este nyolcig. Nem lenne túl megerőltető - vont vállat. Ide-oda pillantottam közte és az idegen között. Engem nézett, ami túlságosan is nyugtalanító volt, mert ahogy ő - olyan édesen, kedvesen és gyengéden - bámult rám, úgy még egy pasi sem tette. Bár nem vagyok valami nagy randizgató, vagy ilyesmi.
 - De az ütközik a munkaidőmmel.
 - Pont ez lenne a pláne. Nem kéne a diszkóban dolgoznod - dőlt hátra a székében, és mellkasán összefonta kezeit. Sötétbarna tekintetét ő is rajtam pihentette, és ez kezdett egyre zavaróbbá válni.
 - Nem lehet - ráztam a fejem.
 - Az előleged 200 dolcsi, ha elvállalod. Csak egy kis segítségre van szükségem, semmi másra. - Ez volt az a szöveg, amit életemben nem néztem volna ki a nagy Tony Starkból. Hogy az én segítségemre lenne szüksége? Na ne röhögtessen. Nem tudom, mégis miért mentem bele ebbe az egészbe. Előre paráztam attól, mit fog velem csinálni.
 - Rendben. Benne vagyok - bólintottam biztatóan. Elégedetten mosolygott rám, majd újra enni kezdett. Visszafordulva hozzá megláttam, hogy a keze az asztalon pihen. Vékony ujjak, mintha egész életében zongorázott volna. Fehér bőr, az az igazi holtsápadt. Rövidre vágott körmök. Ez az egész pasi olyan rendezett. Nem olyan, mint én, aki még a legnagyobb rendben is képes elhagyni a legfontosabb dolgot, és mindig elfelejti visszavinni a könyveket a könyvtárba. Az a lány, aki fekete hosszú ujjúval hordja a kockás ingeket, amit nem szeret begombolni, ehhez pedig be nem kötött bakancsot vesz fel. Ellenben vele, aki másnaposan is vasalt ingben, nyakkendőben és tiszta zakóban feszít a reggelinél teljesen kipihent arccal. Na ilyenkor frusztráló az érzet, hogy te vagy itt az egyetlen csöves stílusú ember.
 - Ő Loki - mondta Tony, mintha egy szimpla kiállítási tárgyat mutatna be nekem. - Gondolom, már... beszélgettetek odabent.
 - Ami azt illeti nem igazán - ráztam a fejem a szemébe nézve. A tekintete lágyan simogatott, még mindig. Körülölelt a színének varázsossága. Nem tudtam betelni azzal a smaragddal.
 - Nagyon örülök... Ő Viki, ugye? - nézett Tonyra zavartan. Ha nem lett volna ilyen sápadt, meg mertem volna esküdni, hogy elpirult egy pillanatra. Tony a kávéjából kortyolva bólogatott.
 - Ó, van kávé! - A hirtelen felindulásomban rögtön kortyolgatni kezdtem a forró italt. Kicsit nagyon rossz volt, de a kávé az kávé, Tony meg Tony.
 - Ma kezdhetsz is, Viki. - Majdnem sikerült pofán köpnöm kávéval. Még csak az kéne, hogy már most megdugjon, mikor életem egyik legnagyobb meglepetése fogadott reggel. - Van valami... csinosabb ruhád, nem?
 - Ja, mert úgy néz ki, mindig magamnál tartok egy bőröndöt arra az esetre, ha Tony Stark asszisztense lennék. Nem, Tony. Még csak blézerem, szoknyám és harisnyám sincs - ráztam a fejemet. Megrökönyödve néztek rám nagy szemmel mindketten. Kicsit ijesztő volt. - Most meg mi van?
 - Hát, Viki, kapd össze magad! Vásárolni megyünk.
 - Mi ketten?
 - Nem. Mi hárman - azzal felállt, és otthagyott minket az asztalnál. Én, az ijedt őzike, Lokit bámultam, aki halál nyugodtan kortyolgatta Tony kifejezetten szar kávéját.

***

 Tony medence melletti asztalánál nézegettem a laptopom. A házigazda már rég a hasát süttette a medencében, azzal a fekete hajú, két lábon járó vonzalommal. E-mailek és fotók hada töltötte meg a képernyőt. Egy értesítés jött a facebookomra. Két lábon járó vonzalom ismerősnek jelölt. A jó nagy francot az ismerősöm, csak lehányta a ruhám és egy ágyban ébredtünk, de akkor sem az ismerősöm. Minden esetre visszaigazoltam. Ági is ismerte? Ez egyre jobb. A hajamba túrva könyököltem az asztalra, és néztem, ahogyan Ágit belelökik a medencébe. Nem bírtam ki röhögés nélkül.
 - Héj! Hagyd már ott azt a rohadt gépet - kiáltott rám Tony, és kimászott a medencéből. Elvettem egy szezámmagos csirkemellet a többi közül, majd fejemet rázva, mosolyogva enni kezdtem. Természetesen kirángatott a székemből, ameddig én lehajtottam a laptop tetejét. A két kezébe kapott, megvárta, ameddig megeszem a csirkemellet, aztán beledobott a vízbe.
 - Ne legyél már ünneprontó! - kiáltotta, majd ő is beleugrott a medencébe, lelocsolva mindenkit. A ruhám csurom víz volt, a frufrum pedig annyira megnőtt, hogy belelógott a szemembe. - És nehogy elkezdj rinyálni a hajad vagy a ruhád miatt!
 - Pofádat befogod, te áruló! - nyomtam le a víz alá, és nevetve a nyakába ültem. Loki nevetve, fejét rázva nézett ránk, míg Ági kint ült a medence szélén. Egy ideig még birkóztunk Tonyval a vízben, majd leugrottam róla és lihegve ültem Loki mellé.
 - Megkérdeztem Tonyt a tegnap estével kapcsolatban. Azt mondta, nem feküdtünk le, mert ő rakott minket ágyba.
 - Szuper. Szóval levetkőztetett. Készüljön a kivégzésére! - nevettem.
 - Nem találkoztunk mi még? - nézett rám, és közel álltam hozzá, hogy egy halmazállapotúvá váljak a vízzel. Még mindig megfogott a pillantása. Mintha a lelkem mélyébe látna, olyan áthatóan nézett rám. Lassan ráztam meg a fejemet. - Még mindig úgy gondolom, hogy aranyos vagy.
 Újra előre nézett. A szívem teljességgel kalimpált a mosolya láttán. Nem mondhatom neki, hogy "Szerintem meg rohadtul szexi és aranyos vagy, baszd meg".

<első fejezet

harmadik fejezet>

Loki, avagy az idegesítő meztelencsiga

Mivel az előző bejegyzés enyhén szólva katasztrofális lett, valami jobbal jöttem. Khm... jobbal, nagyon nagy idézőjelekben. És ötödik fejezet. Mert minek is kéne kezdeni az elsővel? Ezt a logikát...

Az első fejezet jön később. Most gyönyörködjetek az ötödikben, hisz az olyan csodálatos!

 - She's a troublemaker, I can't hate her, she's so sexy in her dress, and she plays like an actress.

 Loki hangjára rosszabb volt kelni, mint bármilyen jó kis okostelefon idióta, idegtépő dallamára. Főleg, hogy egy olyan számot énekelt, amit én nem is ismertem, és tuti, hogy nem rock kategóriába tartozott. Ez után pedig belém hasított a felismerés, hogy miért is idegesít engem annyira ennek az idiótának a hangja. Az kanapéján feküdtem, bolyhos, fehér pléddel betakarva, és ami még rosszabb: egy pólóban és bugyiban. De a helyzeten még az is rontott, hogy tisztán emlékeztem: tegnap szoknyában és ingben aludtam el.

 - Nem hagynád abba egy percre, a rohadt életbe? Így nem lehet gondolkodni - rivalltam rá a fejemet fogva. Esküszöm, tőle fogok agyvérzést kapni egyszer.

 - Oh, hát fenn vagy? Tony hívott. Azt mondta, kilencre bent kellett volna lenned - nézett rám a konyhaajtóból. Láttam, hogy a keze alatt éppen ott sül a rántotta. Amint az illata felém oldalazott, a hasam halkan morgott egyet. - Tudod, Hemingway szerint a nőket vagy lefesteni, vagy lefektetni érdemes. Én sajnos mindkettőt kihagytam. Reggelit? - vette le a tűzhelyről, s vállán átdobva a piros kockás konyharuhát, megmutatta nekem a serpenyőt.

 - Kérek - bólintottam. - És hogy jön ide az idézet?

 - Eszembe jutott a pizsamádról - vigyorgott rám, miközben az asztalon bíbelődött a hófehér anyag szalvétával, és a hatalmas, makulátlanul fehér lapostányérral. Feltételezem, ezüst étkészletből elővett villákat rakott a szalvétákra, és végül rám mosolygott.

 - Aha. És mondd csak, hány óra is van, hogy Tony ennyire hiányol?

 - Tizenegy.

 Abban a pillanatban kiugrottam az ágyból, a földre rúgva a takarót. Előkerestem a tegnapi ruhámat, és egye fene alapon az orra előtt bújtam bele. Leszartam, megbámul-e, vagy sem. Az első lehetőséget választotta. Az elégedettséget nem lehetett volna mérni az arcán - a mérő valószínűleg kiakadt volna.

 - Mi a tökömért nem keltettél fel? - Hangosan rivalltam rá, teli szájjal. Eszeveszett sebességben tömtem magamba a rántottát. Nem is főz olyan rosszul.

 - Nem volt szívem felkelteni, mikor olyan aranyosan aludtál. Még a macska is rád mászott - mosolygott édesen. Mi? Édesen? Dehogy. Inkább undorítóan, de semmiképp nem édesen. Az egyetlen elfogadható főnév vagy melléknév ebben a két mondatban talán a macska volt. Egy fejrázással elintéztem az egészet, és tovább tömtem magamba a rántottát.

 - Rohanok. Köszönök mindent - bújtam bele sietősen a cipőmbe. Éppen rántottam volna fel az ajtót, mikor a kezemet megragadva maga felé fordított. Zavarodottan néztem az arcát, ő pedig az ajkaimmal szemezett. Azt hiszem, mondanom sem kell, mennyire idegesített ez a helyzet. Aztán pár pillanat múlva találkozott a tekintetünk, és mélyen fúródott a másikéba. Kezében ott volt a fekete, lakk táskám, ami igazából nem is az enyém volt, csak arra az idióta partira vittem magammal, mert Tony azt mondta. Szabad kezének mutatóujja az államat emelte feljebb. Láttam, ahogyan az ádámcsutkája fel-le liftezik. Ideges lehetett, már nem mintha annyira érdekelnének az érzései irántam. A sarokba dobta a retikült, és még mindig engem bámulva arcomat a két keze közé vette. Éreztem, hogy a tenyerem izzad, a szívem pedig hangosabban dübörgött a fülemben, mint valami gumilabda. Zavarban voltam mellette; valahogy mindig ezt a reakciót váltja ki belőlem. Mint tegnap a kis liftes incidensünknél. Úgy tűnt, egyikünk sem akarja megtörni ezt az átkozottul idegesítő, és rettenetesen frusztráló helyzetet.

 - Most már kár lenne sietned, így is, úgy is elkéstél. Nem magyarázod ki magad. De én megteszem neked, ha kéred - suttogta. Megrémisztett, ám valamilyen módon szexinek találtam ezt a pár mondatot. Tudom, nem helyes, hogy ezt gondolom, de mintha igazából segíteni akarna, és nem csak belehúzni a csőbe. Ám az életem során megtanultam, hogy semmi sincs ingyen, ahogy gondolom ez az apró kis segítség sem.

 - Szóval azt kéred, maradjak még egy kicsit, mert te örömödet leled abban, hogy engem bámulsz, és majd te elmondod Tonynak, hogy éppen fontosabb dolgom volt annál, mint a megbeszélésein helyettesíteni őt, aztán lefordítani neki menedzser nyelvről Tony nyelvre a prezentációk és előadások sorozatát? Benne vagyok - daráltam el neki. A végén halvány mosoly jelent meg a szájszegletemben, amit nagyon erősen próbáltam eltűntetni, legfőképpen azért, mert nem akartam, hogy ő, pont ő legyen az, aki mosolyogni lát.

 Az ajkaink közel voltak egymáshoz, szinte már túl közel. Élveztem, ahogyan az arcomat cirógatja a meleg lehellete, ahogyan már csak pár centiméter volt köztünk. 

 - Elmondanád végre, hogy ki vagy mi öltöztetett át engem tegnap este? - kérdeztem végignézve az arcán.

 - Ami azt illeti, találtunk itthon egy '79-es vörösbort, már nem is emlékszem a nevére - vonta össze a szemöldökét, és ujjait végighúzta az állán. Megpróbált úgy tenni, mintha nagyon gondolkodna. Persze, nem sikerült neki, de legalább próbálkozott. - Aztán becsíptünk, és csináltunk ezt-azt.

 - Nem szeretem a bort. És ha becsíptem volna, akkor fejfájásom lenne, nekem pedig nincs fejfájásom. Na meg, ha lefeküdtem volna veled, akkor te biztosan nem a kanapén csináltad volna, ha egyszer azok előtt a nagy ablakok előtt ország-világ előtt halálra döngethetsz.

 - Ebben igazad van. Na mindegy, átöltöztettelek, mikor beájultál a kvízműsoron olyan hajnali három környékén.

 - Mit kerestél te a nappaliban hajnali háromkor? - grimaszoltam.

 - Vannak olyan dolgok, amikről még én sem beszélek senkinek - vont vállat. Sejtettem, sőt tudtam, hogy rejteget vagy titkol valamit. Annyira nyilvánvaló volt azzal a laza hozzáállásával. Pontosabban nyilvánvaló lehetett volna. És ezt is fel kell írni a világ hét csodája közé: Lokinak magánéleti problémái vannak. Lokinak, annak a tökéletes férfinak, akinek soha, semmi gondja nem akadt eddig abban az időben, amióta ismerem. Mert ő Tony Stark haverja, milliomos, bár senki nem tudja, hogyan, és egy rohadt nagy nőcsábász, eltekintve attól, hogy a hosszú haj már csak a rockereknél menő, hátrasimítva és hajzselével lenyalva, majd egy kiló lakkal lefújva. Mintha kereszteztük volna a 20-as és a 80-as évek hajstílusait. 

 - Te bajod - vontam vállat vigyorogva, és kibújtam mellőle, ám ismét megragadtak a sápadt kezek, visszarántva engem az ajtóhoz. Kényelmetlen egy helyzetnek tartottam, be kell vallanom.

 Ez úttal ő volt a vadász, én pedig a már megsebzett, űzött vad, akinek még segélykiáltásra sem futja, nem hogy menekülni tudjon. Csapdába kerültem, amiből csak egy módon tudok kijutni: ha megteszem, amit kér. Nem vagyok már az az erőszakos, verekedős lány, aki fiatalon voltam. Jó, néha még mindig pofán tudnék vágni embereket, de csakis önvédelemből. Rajta pedig nincs kedvem gyakorolni, mert nincsen teljesen rendben. Sem a lelke, sem az egész pasi. Megpróbálja elhitetni Tonyval, mekkora jófej és nagy nőcsábász, de aki jobban megismeri, az át tud látni a maszkján. El tudom képzelni, hogy éjszakákat virraszt az ablak mellett, még ha fáradt is, mert nem akar aludni. Nem az miatt, hogy nézze az aktuális ribancot a takaró alatt, fedetlen idomokkal, inkább azért, mert a titkai kísértik visszajáró szellemhez hasonlóan. 

 Mindketten tökéletesen elnézegettük egymást csendben, némán. Nem kellett, hogy beszéljünk. Ő érezte a rémületemet, én pedig láttam arcán átsuhanni az aggódás, a feszültség és a vágy furcsa árnyát.

 - Ismered a mondást, hogy... ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz? - vonta fel kérdőn a szemöldökét. Halkan beszélt, mintha attól félt volna, hogy valaki még csak véletlenül is meghallana minket. 

 Fájdalmas arccal pózoltam a fényképésznek. Láttam magamon a sminkesek részben irigykedő, részben reménykedő pillantását. Mérhetetlenül zavart Tony keze a derekamon, a sok alapozó meg cicoma, amitől ragadtam, és a szúrós csipke felső, ami alatt a selyemrétegtől vert a víz. Páran összekuncogtak a sarokban, de Loki egy villámló pillantással elintézte őket. Mintha tudta volna irányítani az elszállt fodrászok agyát; mintha egyenesen belelátott volna a lelkükbe. Egy kihallgatóhoz hasonló, szigorú tekintettel meredt a lányokra, finoman ökölbe szorított kezét a szája elé emelve. Mikor Tony szólt, hogy fotózás lesz, nem gondoltam volna, hogy ezt a kényes hercegecskét is magunkkal cipeljük. Legfőképpen azért nem örültem a jelenlétének, mert pár órával ezelőtt estem ki az ajtaján, és közel álltam a képen törléséhez.

 - Igazán mosolyoghatnál egy kicsit - villantotta meg ezer Wattos mosolyát Tony a kamera felé. Nagyot sóhajtva forgattam meg a szemeimet. Amikor felvett asszisztensnek, ilyen pitiáner, unalmas és izzasztó fotózásokról nem volt szó, csak arról, hogy stírölhet, ameddig csinálom a papírmunkáját, meg utána is, és perverz megjegyzéseket tehet az öltözékemre, ha uncsi a konferencia vagy az értekezlet. Hát persze, hogy mosolygott, hiszen ő Tony Stark, aki vigyorog, ha kamerát lát. Talán direkt erre kifejlesztett radarokat, amik észreveszik.

 Loki lábai egy idő után feladták az álldogálást, minek következtében a falnak kellett dőlne. Megnéztem volna, hogy hal bele, ha egy picit is fehér poros lesz a fal miatt a fekete öltönye. Nem értem, minek védik ennyire az "imidzsüket" azok, akiket milliomosok támogatnak, és úgy tesznek, mintha gazdagok lennének, de közben semmi pénzük nincs. Továbbra is megrökönyödötten stírölt minket, vagyis inkább csak engem, feltéve, ha reggel óta nem változtatott baromi gyorsan szexuális beállítottságot. Bár belőle simán kinézném, hogy homi.

 - Te, ott, szöszi! Igen, te! Nézz rám, és emeld fel az álladat! - dirigált nekem a fotós mellett álló pincsi kutyát - vagy valami hasonló kutyának álcázott zsebpatkányt - szorongató, svájci sapkás, szürke sálas emberke. Pipaszár lábain lebegett a fekete csőnadrág, de mit is vártunk egy magát dizájnernek nevező embertől? Valószínűleg ennél nem színvonalasabb kinézetet.

 Tettem, amit a meleg csávó kért, miközben megpróbáltam lefejteni magamról a főnököm satuként funkcionáló karjait.

 Tony "csodálatos" és igazán "tiszteletre méltó" ötlete volt az, hogy vendégeskedjünk Gotham Tony Starkjanak vidéki kulipintyójában. Idézve őt:

 - Legalább addig húzd ki annál a fasznál, ameddig lerendezem vele az ügyet.

 - Áh, szóval fasznak hívjátok a másikat? Ez... hogy is mondjam... igazán kedves gesztus tőletek.

 Nála a "gyere velem" valami olyasmit jelent, hogy "ha nem jössz, akkor eltolhatod a segged máshova dolgozni", szóval inkább összepakoltam minden cók-mókomat, és az Audi R8 hátuljában hagytam pihenni, ameddig oda nem értünk Bruce Wayne híres-neves birtokára. Meg kell mondjam, első látásra nem igazán nyűgözött le, hogy a borostyán benőtte a szökőkutat, bármennyire is szeretem azt a kúszónövényt. Tony persze oda-meg vissza volt a várostól, a sok kocsitól, és a többi pasis dologtól, amit őszintén nem értettem. Ahogy azt sem, hogy két olyan ember, aki egymást ölné a világ legjobb nőcsábászának járó díjért, mi a fenének konzultál egymással? Drága jó főnököm valami fegyvertámogatást mondogatott, néha meg közös projektet emlegettek egymás között, mikor futólag hallottam pár szót a telefonbeszélgetésükből. Utána már semmit nem sikerült elcsípnem, mert Tony sajnálatos módon mindig bezárkózott a vécébe, telefonnal együtt.

 Ennek a kis gothami kitérőnek egyetlen előnye az volt, hogy az az undorító meztelencsiga képű nem követett minket ide. Nem kellett vele végigülnöm négy órát, és ilyenkor még Tony is megkímélt a vele kapcsolatos dolgokkal, és a szexista megjegyzéseivel. Elég volt neki azt traktálni, hogy Bruce Wayne is remek partner lenne számomra. Köszönöm szépen, én ebből nem kérek. Úgy kínálgatja nekem a pasikat, mint ha valami rosszul futó városi fagyizó árusa a rosszabbnál rosszabb ízeket próbálná ajánlgatni, hogy meglegyen a napi bevétele. Mit olyan nehéz felfogni ezen... Egy valamit kértem tőle, még a kezdetek kezdetén, réges régen, egy messzi-messzi galaxisban, és ez az egy kérés a pasikkal kapcsolatos volt. Mégpedig, ő nem hoz össze más pasikkal, amíg távol tartom őt a nőktől. Ez valamennyire be is vált.

 Felvonszoltam a fekete bőröndöt a két emeletnek megfelelő lépcsőszakaszon, és idegesen kopogtam be a vendéglátóhoz. Tony édesen (hogy máshogy?) integetett a kocsi motorháztetejének dőlve, ameddig én intéztem azt, amit neki kellett volna.

 - Hát megjöttetek! - támaszkodott neki az ajtónak egy borotvált arcú, barna hajú, bolyhos fürdőköpenyben ácsorgó ember. - A nevem Bruce Wayne, nem tudom, mennyire ismerős.

<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet
<negyedik fejezet

hatodik fejezet>