Exist.

Igazából úgy vagyok, hogy már minden mindegy. Nézzetek pszichopatának, engem aztán már az sem érdekel.
A történet nincs befejezve, talán sosem lesz, de ez így volt elrendelve. Mindegy. Valami csodálatos elmezavarban vehettem részt tegnap, hogy ilyet írtam, de hát ez van, ezt kell szeretni. Jó, na, nem dumálok. Mellesleg tudom, hogy idegbeteg vagyok.

Tizenketten ültünk egy katonai teherautó hátulján. Mindannyian tizennégy évesek voltunk, és valamilyen szinten ismertük is egymást. Tizenkettő nyomorult tinédzser, akiket érdes, fehér ruhába, és fekete csizmába bújtattak. Tizenkét nyomorult lány, akiknek a copfját tőből levágták, s a rakoncátlan tincsek, amelyeket reggelente sikerült megzabolázniuk, most valahol a szemétben hevernek. Egyikünk sem érdemelte ki ezt a sorsot, egyszerűen így jártunk. Balszerencsénk volt, hogy minket rángattak ki a sok száz - sok ezer - lány közül.
Tizenkét nyomorult tizennégy éves, akik azon gondolkodtak, miért történik ez velük.
Néhányan sírtak, néhányan aludtak, és néhányan csak figyelték a ruhájukat, a cipőjüket, a társukat. A legjobb döntés az lett volna, ha alszunk. Ha mindenki elfelejti, mi is történik vele, úgy talán hamarabb jön el a halál, észrevétlenebbül. Meg sem fogjuk érezni a csuklónkon ejtett hosszú, húsba mélyedő vágást. A tudatlanság áldás, és mi most mind tudatlanok akartunk lenni. Mert tisztában voltunk azzal, mi fog következni: bevisznek minket, igazoltatnak, aztán pár napra bedugnak minket egy cellába - sok meg sok további serdülő és gyerek közé. De nem fiúk közé, nekik egy másik részleg van fenntartva. Kizárólag lányokat zártak egy cellába.
A teherautó hirtelen zökkenéssel állt meg. A ponyvát, ami letakart minket most szétnyitották, és fehér, vakító fény áramlott be. A fény mögött azonban sötét volt, éjszaka. Még ha aludtunk is volna, most biztosan felkeltette volna minket az a két fegyveres, aki értünk jött. Gázmaszk takarta az arcukat, szemükbe nem tudtunk belenézni; takarta azokat két sötét lencse. Ijesztőnek kellett volna lennie, de mi mégsem féltünk tőlük. Talán azért, mert már túlságosan össze voltunk törve, vagy mert az emberi agy két félelemből a nagyobbra koncentrál, aztán a kisebbre. De ha a nagyobb félelmünk bekövetkezik, a kisebbet már értelme sincs az orrunk alá dörgölni: hiszen mind halottak leszünk.
A túlzottan rövid, fiús hajam még mindig a szemembe hullott. Mindig a szemembe hullott. Talán ha lett volna nálam egy tükör, meg tudtam volna állapítani, jól nézek-e ki, vagy sem az új frizurámmal - de be kell, hogy valljam, most az utolsó dolog, amire gondolni tudtam, az a frizurám volt. Lányok és fiúk tetemei lepték be a parkoló melletti teret; mindannyian ugyanazt viselték: azt a szúrós, fehér ruhát, amit rájuk erőltettek. Amit mi is viseltünk. A fehér ruha a tisztaságot jelentette.
Jelen esetben pedig a végzetünket.
Levetett, fekete bakancsok és csizmák hevertek mindenütt. Az autók gumija mellett, a kerítésbe akadva, a kerítésre akasztva, a katonák kezében, a szemétbe hajítva. Este pedig összeszedték őket. Minden csizma az újoncokon kötött ki, az olyanokon, mint mi. Halott lányok cipőiben jártunk - szó szerint.
Az emberi zsírból remek szappanokat lehet gyártani. Szappant pedig mindenki használ, amióta betiltották a tusfürdőt. És azóta minden elhurcolt gyerek úgy érzi magát, mintha visszamentünk volna a második világháborúba. A polgármester volt Hitler, mi pedig a könnymaszatos, zokogó, zsidó gyerekek. Biztathattak minket, hogy minden rendben lesz, hogy alig fogjuk érezni. Megszámlálhatatlanul sokszor végighallgattuk a "nem fog fájni" szöveget. Megpróbálhatták elhitetni velünk, hogy az életünk itt is csupa móka és kacagás, de ettől még nem volt így. Akik ezt mondták, nem voltak még levetkőztetve a gázálarcos katonák előtt, hideg vízzel leöntve, vagy betuszkolva a borbély keze alá. Senki nem hitte el a boldogság-humbugot. Az egész egy hazugság volt.
De minden esetre szép hazugság.
A cella felé igyekezve összesen hat hullakupac mellett haladtunk el. Jobb oldalon két fiú, egy lány kupac, a másik oldal végig csak lányok tetemeiből állt. A beton repedései között, a kátrány apró szemcséi között vér és mocskos víz keveredett. A katonák bakancsán szintén, ám egy kis sár is vegyült a már amúgy is gyomorforgató együttes mellé. Hányni támadt kedvem, nem csak nekem. Talán mindenkinek, és többen meg is tették. Nekem a katonák előtt nem volt merszem kiüríteni gyomrom kevéske tartalmát.
A felhők eltakarták a napot, reggeltől estig, mintha egész nap esőre állna, de a hatalmas szürkeség még nincs annyira tele, hogy eláztassa a mezőket savas esővel, vagy jégesővel. Két hónapja, minden nap így ment ez. És minél többen haltak meg, annál kevesebbszer esett. Egy idő után mindenkinek feltűnik a párhuzam az eső és a halálesetek gyakorisága között.
Fegyverek csattogása, bakancsok tompa puffanása kísérte minden léptünket a cellánkig. Rothadás szaga volt. Rothadás, és hányás szaga. A hányinger felkúszott a torkomon, ám én ismét nemet mondtam neki. Nem fogok megtörni, csak mert ők ezt akarják. Nem fogok összekuporodva a sarokba ülni, és várni az ítéletem napját a könnyeimben fulladozva.
Persze, a gázmaszkosok tudták, hogy meg fogunk törni. Mi mind tudtuk, hogy meg fogunk törni, és mégsem tettünk ellene semmit.

Halott költők és rádiók

Mint ígértem, itt a WTNV/Ady... ööö... öhmm... valami. Szóval, külön kihangsúlyoznám, hogy a párbeszédben említett Noémi egy valós személy, nem mellesleg, az egyik legjobb barátom, és igen, a padtársam. Lehet, hogy nem találjátok majd viccesnek ezt a kis... nem t'om, mit, de amikor mi ott alkottunk irodalomórán, konkrétan megszakadtunk a röhögéstől - bár ez nem csak Adynak köszönhető.
Szereposztás:
Noémi - Noémi
Ady - Én
Cecil - Cecil
nevetés - Ady nevetése, magyarul az én nevetésem

Cecil: Halott költőkkel készített interjúk, furcsa villanykörtét cserélő angyalok. Isten hozott Night Vale-ben! Mai adásunkban egy halott költő lesz vendégünk, akivel kolléganőm, Noémi készített információkban bővelkedő interjút. Köszöntsük hatalmas ovációval Ady Endrét!
Noémi: Mit jelent verseskötetének címe? Mire utalt vele?
E. Ady: Ebben az időszakban sokan hagytak magamra, s a kötet címével akartam kifejezni magányomat.
Noémi: Miért döntött úgy, hogy költő lesz?
E. Ady: Már kiskoromban kezdtem el verseket vázolgatni, s ez később komollyá nőtte ki magát.
Noémi: Melyik az ön számára a legkedvesebb verse?
E. Ady: Az Őrizem szemedet.
Noémi: Miért pont ezt a verset választotta?
E. Ady: Tudja, életemben Csinszka az egyik legkedvesebb dolog, s ahányszor ezt a verset átolvasom, az ő arca jelenik meg előttem. (Noémi megj.: A perverz állat érzelmeskedik*)
Noémi: Hogy ismerkedett meg Csinszkával?
E. Ady: Esős, októberi délután volt, s én az utcán sétáltam haza egy barátomtól. Fekete esernyőmön halkan, ám gyorsan koppantak az esőcseppek. S akkor láttam meg őt. Elázott, hajából a hullámok kifutottak, ám még így is gyönyörű volt. Szerelem volt - legalább is részemről - első látásra. Hazakísértem, s megfogadtuk, hogy még találkozunk. És ahogy mondják: a többi már történelem.
Noémi: Tervezi, hogy a jövőben új verseskötetet fog kiadni?
E. Ady: Ez csak természetes! Ha van ihletem, és affinitásom, rögtön tollat ragadok, hogy mondandómat megoszthassam a világgal.
Noémi: Gondolt már arra, hogy regényt adjon ki? Meg vagyok róla győződve, hogy a rajongói imádnák!
E. Ady: A rajongóim? [nevet] Nos, még fontolóra veszem. De azért valljuk be, a regényírás nem az én műfajom. Maradnék inkább a verseknél.
Noémi: Köszönjük szépen, hogy válaszolt a kérdéseinkre, Mr. Ady, ám most műsoridőnk végéhez közeledünk.
Cecil: Most pedig következzék az időjárás!
*Kávészünet - Párisban járt az ősz*

*Köztudottan baromi perverz egy ember vagyok, és ennek köszönhetően nem nagyon nézné ki belőlem senki, hogy bármi romantikusat is tudok alkotni. Mégis sikerült.

LOKI'D

A helyzet az, hogy jelentkeztem egy novellaversenyre. Négy napom van, és semmi ötletem, de rajta vagyok az ügyön! Drukkoljatok. Hoztam egy olyat, hogy részlet a következő fejezetből (az eleje, tulajdonképpen, mert ennél többet nem tudtam írni személyes problémák miatt). Meg egy képáradat, ugyanis tegnap közzétették a Thor 2 zseniálisan jó trailerét. Szeretem a Marvelt! <3

És a kedvenc képeim:

Kétségtelenül az utolsó a legjobb.

*

 Kegyetlenül csókolt, vadul, mintha évek óta nem csókolózott volna. Egyik kezével a nyakamat tartotta, másikkal könyörtelenül húzott magához, ujjai finoman markolták a hajamat. A nyelve megpróbált bejutást nyerni, ám ezt az örömet eszem ágában sem volt megadni neki. Egyfajta büntetésül az előbbiért a számba harapott óvatosan, mégis, megremegtem az alsó ajkam finom csócsálásától.
 Vele ellentétben én nem élveztem annyira. Olyan volt, mint a lassú halál, ami előtt elszívsz egy füves cigit, és végigröhögöd az egészet, mert az életed már annyira szar, hogy nem érdekel a fájdalom.
 Belenyögött a csókba, csípőjét finoman az enyémnek dörgölve. A kezében rongybabaként mozgatott, marionett bábu voltam a számára, amit a kedve szerint táncoltathat.