What's the matter with your transformation?

Hajnali kettő óra van, és igen, én lusta vagyok aludni, és nem is ment volna addig, ameddig ezt be nem fejezem. És bassza meg mindenki, hogy holnap reggel templomba kell mennem (vagyis nem mindenki, csak akinek oka van rá).
Ez a beteg ötlet nem hagyott nyugodni, és olyan volt, mint egy képzeletbeli, vörös szakállas törpe, aki azt kántálja az agytekervényeiden körbeugrálva, hogy "Írd meg! Írd meg! Írd meg!". Na meg, egy ILYEN motivációs kép mellett nehéz volt nem megírni. Mindenki döntse el, mit fogok kezdeni vele. Én már tudom a sorsát, és azt is tudom, hogy keserves lesz.
U.i.: Mi az, hogy a Carrie előtt - ami életem legviccesebb horrorfilmje - leadják a Thor 2 trailerét, de a Don Jon előtt lusták? Thor 2 trailert minden film elé! Főleg azt a verziót, amiben Loki sokat szerepel!
U.u.i.: Igen, dalszöveg a cím. Problematika?
U.u.u.i.: Ez FrostIron. Csak lájtos. Smárolás és lemon nélkül. Bocsássatok meg, de én képtelen vagyok leírni. Elkezdek zihálni félelmemben, és még a toll is kiesik a kezemből; egyszerűen nem megy.

Those Crazy Eyes

Prológus

Tony vizes hajába túrva sétált ki a fürdőből, egy törölközővel a derekán. Pepper két hete költözött ki a Stark toronyból, azóta az egyetlen hang, amit hallott, az Jarvisé volt. De ő sem volt mindig beszédes kedvében, tulajdonképpen soha, ha pontosak akarunk lenni. Csak válaszolt, ha kérdezték, és jelentette a jelentenivalót. Ez általában a postás érkezését, egy S.H.I.E.L.D. ügynök látogatását, vagy Pepper eszeveszett, idegbajos kopogását jelentette. Egy hét után rájött, hogy szüksége van Tonyra - és a pénzére, meg a kocsijára. Persze, a milliárdos elhajtotta a fenébe, mindezt obszcén szavak használatával. Egy ideje már az őrületbe kergette a nő, meg az ő már-már idegesítő gondoskodása.
Milliárdosunkat kihűlt kínai kaja várta a konyhapulton, a pirított tésztába beleállított evőpálcikákkal. A bibi csak az volt, hogy ő nemhogy ma, de még soha nem rendelt kínait. Az egyetlen dolog, amit eddig rendelt a toronyba, az pizza volt, ám annak hőmérsékletében is csalódnia kellett. Ezek a new yorki pizzafutárok, mondta, botrányos lassúsággal képesek kihozni valamit, bármit is rendelsz.
Ha az egész kínai-ügyet Jarvis meghibásodásának köszönheti, akkor örül is, meg nem is. Bár szerinte olyan, hogy Jarvis meghibásodott, nincs. Az csak valami hatalmas baromság, egy rossz vicc lehet, amin ő nem tud nevetni. Nem esik le a poén.
 - Jarvis, jól vagy? - Ez már magában hülyeségnek számított, hiszen egy számítógép hogy érezhetné magát jól? Ám ő fittyet hányt a kérdés logikájának megértésére, felült  konyhapultra, és a potya kajából kezdett falatozni. Percek teltek el néma csendben, amit néha megszakított Tony csámcsogásának rövid csettegése.
 - Jarvis, gond van a rendszereddel? - Kezdte nyugtalanítani, hogy elsőszámú segédje lehet, csődöt mondott. Ez a tény megkoronázná az egészt napot, és sírva küldené playboyunkat az ágyba, hogy egyedüllétet élvezhessen a magánnyal, ahogy azt kereken tizennégy napja teszi. Nehéz, gyilkos csend uralkodott a házon, és ez kezdett egyre jobban az idegeire menni.
Lerakta a dobozt a pultra, és elindult a gardrób felé. Ha valami baj van az ő egyetlen, édes, kicsi Jarvisával, hát akkor orvosolja a problémát. Felkapta az első, kezébe akadó nadrágot - egy kitérdesedett, kifakult, sötétszürke (eredetileg fekete) melegítőnadrágot - , és egy ősöreg AC/DC pólót. Még így is, hogy leginkább egy ráérő tinédzserre hasonlított, minden női szív odalett volna érte - azonban neki csak egy kellett, azt a szívet pedig már képtelenség lenne szeretni.
Dinamikusan legaloppozott a lépcsőn, és lejjebb haladva egyre nagyobb sebességre kapcsolt; az utolsó lépcsőfoknál centiméterek választották el az orra bukástól. Pár percig átkozta a csúszós, üveg lépcsőket, majd felfigyelt arra a dologra, ami szokatlan volt a laborjában. Az ő szent és sérthetetlen laborjában. A biztonsági kódot pikk-pakk beütötte, hamar bejutott. Ezek számára már rutinmozdulatoknak számítottak, hiszen napjainak nagy részét itt töltötte, és csak inni, enni, vagy egyéb hasonló szükségleteket kielégíteni ment fel csupán. Bent azonban valami furcsa, undorodásra késztető érzés fogta el, ám nem tudta, miért. Hiszen minden a helyén volt: a monitorokon a saját beállítású képernyővédője ugrált képről képre - a tavalyi kép Pepperrel, a születésnapja, az újévi ünnepség, a kocsijai. Eszébe jutott, hogy ideje lenne változtatni. A képernyővédőjén, és az életén is, ám ebből a második már kezdetét vette.
A szerszámok mind ott hevertek, ahol hagyta őket: egy motor alatt, a kocsik mellett, az út közepén, az asztalon. Lüke a sarokban heverészett, még rajta volt a particsákó, amit a sikeres bevetés után rakott rá Tony. Minden a helyén volt, mégis, különös érzés fogta el.
 - Anthony?
Nos, ez nem az a hang volt, amire számított. Nem Jarvis gépies, gúnyos hangja. Nem Pepper nőies, enyhén rikácsoló hangneme. Nem, ez egy nyugodt, hideg torokból származik, valaki olyantól, akinek a hangszálai még a legnagyobb hőségben is képesek fájdalmasan fagyasztó mondatokkal az emberek szívét megsebezni. Jéghideg hang, amit ő túl jól ismert.
 - Nem is vettem észre, hogy bejöttél.
Kecses mozdulatok, de kissé elsietettek. Mintha menekülne, de mindezt megpróbálná előkelően tenni. A járását kísérő kézmozdulatok különlegesek, néhányuk akár nőies is lehetne, de nem most. Most inkább erőteljesek voltak, lendületet adóak. A nehéz ruha ellenére is ugyanúgy sétált, mintha egyszerű póló-farmer kombinációban lenne.
 - Pedig tudod, hogy nem sokan képesek belopózni mellettem. . .
Az arca királyi. Király is volt, de csak pár napig - egy, talán kettő. Aztán száműzött, kiátkozott fiú lett belőle, egy mocskos kis lúzer, aki mások közbeavatkozásával próbált meg feljutni a csúcsra. Egyszer valaki pont így próbálkozott, és lám, aki sokat akar, keveset markol: a tervei egy napon létrejöttek, virágzottak, ameddig nem jött valaki - pontosabban valakik - , hogy ezeket a terveket meghiúsítsák, és véget vessenek az egyperces dicsőségnek. Na jó, pár napos, de a hangsúly most a rövid időn van.
Aztán azon az arcon meglátszottak még az előző találkozásuk nyomai: egy heg az orron, nagyon apró, mégis feltűnő. Még egy a homlokon, majdnem a szemöldöke felett. Az aggodalom ráncai a szeme alatt, a homlokán, kialvatlanságtól sötétlő karikák. Hát ezt művelték vele ők, a Bosszúállók? Ez lett abból a fenséges, mindent akaró, öntelt ficsúrból - Tony szavajárása szerint dívából - , akivel még nem is olyan régen szinte élet-halál harcot vívtak? Ilyen meggyötört, szinte már halandónak tetsző lény lett belőle? Mert hogy nem ember volt, nem, annál ő azért méltóságteljesebb és felsőrendűbb volt. Még akkor is elszántan mondogatta ezt a két jelzőt magában, mikor kínok kínjai közt sínylődött, s közel állt ahhoz, hogy beismerje, elbukott, s hajlandó bűneit megbánni, bocsánatért könyörögni. De az nem rá vallana. Benne még volt annyi önteltség, hogy ne engedje meg magának a megtörést, bármennyire is csábította. Minél többször próbálkozott, minél többet gondolt rá, annál inkább sikeres lett. Eltökélte, hogy egyszer sikerülni fog minden. Hiszen önfejű volt, és mondhatni, karrierista - bár a pontos munkakörét igazából nem lehetett meghatározni.
 - Régen találkoztunk, Anthony.
A haja. Az átkozott haja. Sosem ment tönkre, még ha Tony beletúrt volna a sötét tincsekbe, hogy össze-vissza kócolja azokat, megmakacsolták volna magukat, és mint Medúza fején a kígyók, visszarendeződtek volna. Hogy hogyan, azt talán még maga, a haj tulajdonosa sem tudta. De hogy rohadtul irritálta Tonyt ez a tökéletesen fixált haj, az egyszer biztos volt.
Összességében, az egész illető maga volt a megtestesült satnya tökéletesség. Nem az izomkolosszus, búzavirág szemekkel, és kalász-szín hajjal, áh, dehogy. Abszurdum. Ő a fordítottja volt: fekete haj, smaragd-szín szemek, hullafehér arc. Mégis, tökéletes volt. Valamiféle különleges, bizarr, furcsa módon, de tökéletes.
 - Na ne!  - Tony csak ennyit bírt kinyögni, miután felfedezte az egyik Audi mellől előlépő emberben azt, aki kidobta az ablakon - sajnos, ezt szó szerint kell érteni. A felé közeledő alak felvonta a szemöldökét, ám csak az egyiket, és mondhatni, komikus látványt nyújtott így, összezavarodva szinte.
 - Ne mondd, hogy már megint itt sertepertélsz körülöttem! Én nem akarok rólad hallani!
 - Akarsz, vagy nem, Anthony, de fogsz.
Mindezt úgy jelentette ki, mintha a vele való találkozás parancsra menne, és törvényszerű lenne. "Mi a mai programod?" "Áh találkozom a... tudod, te kivel" "Ja, hát persze, tudom".
 - Sőt, már meg is történt.
Nem mintha ennek Tony felhőtlenül örült volna. Legszívesebben a legközelebb eső nehéz tárgyat hozzávágta volna a félistenhez, de nem volt szíve egyetlen szerszámának sem fájdalmat okozni. Az már felért volna a kegyetlenséggel.
 - Nem szemelhetnél ki valaki mást? Ott van Vöröske, ő miért nem volt jó? - adott hangot felháborodásának, ami jogos volt jelen pillanatban. - És mondd, miért kellett kárt tenned Jarvis rendszerében, ha csupán "látogatóba" jöttél?
 - Jarvis? Ő a szószátyár hangosbemondó?
 - Nem is szószátyár - morogta a bajusza alatt Tony. Valljuk be, Jarvis tényleg nem arról volt híres, hogy órákat tudott volna beszélni bármiről is.
 - Nem tettem benne kárt. Csupán kiiktattam addig, ameddig beszélni szeretnék veled.
Nocsak, kulturált mederbe érkeztünk, gondolta. Már nem akar kidobni az ablakon, csak beszélgetni. El tudom képzelni, milyen lesz ez a mi kis beszélgetésünk.
 - Rendben, mit akarsz?
 - A segítségedet.
 - Hát megint a létrás módszert választod?
 - Létrás... módszer? - Úgy tűnt, Tonynak továbbra is sikerült összezavarnia szópárbaj-beli ellenfelét. Az ismét azzal a röhejes szemöldök felvonással nézett a playboyra, ám tekintetében most nem csak a zavarodottság, hanem a félreértés is tükröződött.
 - Másokat létrafokoknak használva próbálsz meg feljutni a létra tetejére, de valahogy mindig akad valaki, aki keresztbe tesz neked. - Ez már-már hasonlított egy irodalmár hasonlatára. Tony pedig nem ezekről a hasonlatairól volt híres - ő inkább a reál tárgyak felé húzott mindig is, a humán tantárgyak sikereit meghagyta a többi embernek.
Loki nagyot nyelt. Egyrészt, mert a torka kiszáradt, másrészt mert a milliárdosnak igaza volt: az előző terve is így bukott el, hát minek próbálná meg még egyszer ugyanezzel a stratégiával? Ám jobban belegondolva, most nem a segítségét kérte, inkább felhasználni akarta őt. Ő olyan volt a tervében, mint a muffinban a liszt - ő tartotta össze az egészet, hogy szét ne csússzon. Össze kellett tartania az egészet, akár tetszett neki, akár nem.
 - Nem igazán. Ez valami teljesen. . . - látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik, és keresi a megfelelő szót. Szinte hallani lehetett, ahogy a rozsdás agytekervényeit megolajozzák, hogy azok újra mozgásba lendüljenek. - Új.
 - Új?
 - Új.
 - Új. . . - ízlelgette a szót Tony, mintha az valami vidámparkban vásárolt, olcsó nyalóka lenne. - És mi is lenne ez az új valami?
 - Ameddig ott voltam, fent - ekkor felnézett, hogy még drámaibbá tegye beszámolóját - , volt időm gondolkodni. Tudod, nálunk másképp telik az idő, mint nálatok, minden sokkal lassabb, és tovább tart, főleg ami fájdalmas. Ilyen, példának okáért a kínzás. . . az egyedüllét . . . a magány. . .
 - Az nem ugyanaz?
 - Nem tök mindegy!? - háborodott fel Loki. - Ne zavarj össze! Tehát gondolkodtam, és lépésekbe szedtem az egészet. Hogy hogy is csinálnám, ha új esélyem lenne rá.
 - Áh, szóval megint megpróbálod elfoglalni a Földet? Igazán szép álom, bár keserves vége lesz, de szép - bólogatott, mintha teljesen egyetértene, sőt támogatná Lokit ebben.
 - Anthony, megmondtam, hogy ne. . . szakíts. . . félbe!
 - Nem, azt mondtad, ne zavarjalak össze.
 - Egy kutya.
 - Szerintem meg kettő - vont vállat a milliomos. Loki nem volt ideges - egyelőre nem.
 - Szóval, folytatnám, ha nem bánod. - Pedig Tony bánta. - Ezek a lépések minden fontosabb pontját jelölik a tervemnek.
 - Igen, és nekem ezzel mit is kéne kezdenem?
 - Része vagy a tervnek. Te vagy a legmeghatározóbb elem.
Tony feje kezdett elváltozni az idegességtől, és elindult a hasonlatosság útján egy kérdőjel felé. Fejét oldalra biccentve hallgatta a kezével hadonászó, közben hevesen magyarázó félistent, de ennél az utolsó két mondatnál megakadt.
 - Ugyanis te magad vagy az első lépés, Anthony.
A playboy észre sem vette, hogy Loki keze közben megtalálta a mellkasát, és reaktora mellett erősen szorított azt. Halványan derengő zöld fények indultak el a vénák, az artériák mentén, körbehálózták az egész testét, beférkőztek az agyába, ahonnét nem tudta kiszedni őket sehogyan sem.
Egy szempillantás alatt megváltozott; kívülről az ember észre sem vett volna semmiféle változást. És más embereknek nem is kellett tudnia arról, hogy belül valami más lett, elég volt, ha Loki tudja. A fejében megszólalt az a képzeletbeli kis kommentátor: a manipuláció sikeresen végrehajtva.
 - Isten hozott az új világban, Anthony!

Fejfájásra hivatkozok.

A helyzet az, hogy az amatőr író eme elmebeteg alkotását hasogató fejfájás, és láz közben írta, ezért megfogalmazása ködös lehet, nehezen érthető az olvasó számára. Nem olvastam át, mert úgy érzem magam, mint egy pszichopata - az vagyok... -, akinek a koponyájára rátaposott egy elefánt, de úgy teljes erőből. A rész rövid lett, bár nem sokkal, mint a többi, de lehet, hogy ezt is a felezős megoldással töltöm fel: ez az első fele, és holnap megírom a másodikat. Minél hamarabb megpróbálom hozni a részeket, de nekem is vannak kötelezettségeim - könyvtárba járás - , és egészségügyi problémáim - fejfájás. Hozzátok az Advil Ultrát, és hívjatok papot, mielőtt itt pusztulok el! (Ja, és... szerintem a fejezet végén a kép beszél helyettem)

 Ha szavakkal kellene jellemeznem a főnökömet, a sorban az első a perverz lenne, azt követné a nagyképű, aztán az enyhén alkoholista és végül a milliárdos. De ez még így sem a teljes lista, ugyanis Tony Starkot a bulvárlapokban legtöbbször a pénze és a női miatt említik meg, na meg persze a csodapáncél is egy meghatározó ok, amiért a címlapokon látjuk.

 A másik oldalon pedig ott van Bruce Wayne. Tony pepitában. De tényleg, mindkettő zseni, milliárdos, playboy és emberbarát. Bár az elsőben néha kételkedem, amikor meglátom őket részegen azt énekelni, hogy "I kissed a boy, and I liked it". Csodálom, hogy még nem tették meg.

 Két hete, azaz a Gothamben tartózkodásunk óta ez a két agyalágyult mindenhova kísérget. Egy idő után valóságosan idegesítő. Azt hittem, ez a kis kiruccanás olyan lesz, mint egy fizetett szabadság a főnökömmel, ehhez képest úgy érzem magam, mintha egy éve lennénk itt. A munkaidőm meghosszabbították akaratom ellenére, reggel nyolctól este kilencig. Az ember azt hinné, ledőlhet, miután hazaér a munkából, vagy egy órát dolgozik még, aztán lezuhanyozik és elalszik, csak sajnos ez nem így működik a Wayne és Stark családnál. Hetente kétszer, általában szerdán és pénteken mindig elrángatnak valami partira, ahol bájcsevegnem kell öreg fószerekkel, akik már vagy öt éve nem döngettek meg senkit, és egy olyan könnyen kapható ribancra van szükségük, akinek az óradíja viszonylag alacsony, és még csinos is. Kár, hogy én nem vagyok ribanc, de még csinos se.

 Ha Mr. Főnök és Mr. Milliomos éppen nem a partin, akkor otthon iszogattak. De néha még a partik után, otthon is elfogyott egy-két pohár scotch. Vagy üvöltöztek, vagy karaoke estét tartottak körülbelül minden este. Egyiknek sem volt éppen a legszebb hangja. Reggel pedig elvárták, hogy 115%-osan teljesítsek az irodában, aktívan vegyek részt a megbeszélésekben, és javasoljak olyan ötleteket, amik mindkét cég előrehaladását segíthetik. Csak hogy ez a 115% egy hét után lecsökkent a háromnegyedére.

 Minden nap kérdezgettem Tonyt, mikor szándékozik visszamenni New Yorkba, de soha nem adott megbízható választ. Mindig kitalál valami mást, mintha tovább akarna itt tartani minket, hogy vendégeskedjünk Mr. Wayne kúriájában.

 A tizenötödik napon ott álltunk a repülőtéren, és vártuk az érkező gépet. Azt nem tudtam, hogy ki utazik vele, és hogy miért érdekli ez a két kis idiótát mellettem, minden esetre tettem, amit mondtak: mentem velük, szépen kiöltözve, és vártam, hogy befusson a gép. Mr. Wayne keze a derekamon pihent, Tony pedig egy aktatáskát szorongatott a kezében. Jól néztünk ki így hárman: a szőke csaj blúzban és szoknyában, mellette az egy fejjel magasabb milliárdos, illetve a legkisebb a három ember közül: Tony Stark egy aktatáskával a kezében.

 Nem voltak hajlandóak elárulni, ki érkezik a géppel, de már nem is kellett. Megláttam a fekete loboncot, és a fekete öltönyt, ez után pedig többre nem is volt szükségem, hogy tudjam: Lokit hívták ide. Basszus! Miért kellett idehívni? Miért nem volt jó, hogy minden este hívogatja Tonyt? Fehérebb lettem, mint a fal, és megmerevedtem. Átvette a bőröndjét, és egy nemes előkelőségével sétált oda hozzánk. Mintha ő lenne a világon a legmenőbb üzletember, két gorillával az oldalon, sok-sok paparazzóval körülvéve, mellette pedig a millió dolláros csajai. Közelebb érve azonban feltűnőek lettek a karikák a szemei alatt, és az az enyhe pír az arcán, ami valószínűleg a kinti csípős időtől maradt rajta. Most még sápadtabb volt, mint szokott lenni, és nem tudtam eldönteni: a rosszullét okozza ezt, vagy valami más tényező, amiről én nem tudok. A két fiú mosolyogva köszöntötte.

 - Mit keresel itt? - néztem fel rá. Ilyenkor átkozom az eget, hogy megálltam a növésben a 173 centimmel, ő meg minimum tizenöt centivel magasabb volt. Mondjuk még így is jobb helyzetben vagyok, mint a főnökön a maga 1 méter 58 centijével.

 Jó, tudom, bunkó dolog volt egyszerűen köszönés nélkül nekiszegezni a kérdést, de azt hittem, megszabadulok tőle egy pár napra. Úgy látszik, ez nem így történt. Sápadt ujjaival idegesen túrt a hajába, még jobban hátrasimítva azt.

 - Én is örülök, hogy látlak, Viki. Köszönöm, jól vagyok, és az út is remekül telt. Tudod, Tony úgy egy éve nekem adta a Stark Indstries harminc százalékát, szóval a bevétel és a jogok harminc százaléka az enyém, és Mr. Wayne-nek az én engedélyem is kell, hogy engedélyezhessék a fegyvergyártást, amire a mi gothami hősünk pénzt adott - mutatott ekkor Bruce-ra, aki fapofával állt mellettem, és kezét lassan leemelte a derekamról. - Na, és te hogy vagy?

 - Kösz, jól - sziszegtem. - Miért nem iratjátok vele alá a papírokat, aztán külditek haza a francba? - néztem a fiúkra. A pasas társasága volt a legutolsó, amire most vágytam. Legszívesebben felmondtam volna, majd a végkielégítésemből elmentem volna egy luxushotelbe, hogy ott jacuzziban áztathassam magam, utána pedig befizessek egy iszappakolásra, ami ellátja a dolgát, ameddig egy Adonisz masszíroz. Jelen pillanatban erre annyi volt az esély, mint hogy a tyúktojásból csodálatos páva kel ki. Viszont szemem előtt lebegett az egyetemi előadóterem. Ha megszerzem a pénzt, és időben befizetem, már csak két félév van hátra, és egy csodálatos diploma fog a falamon függni, azt hirdetve, hogy elsőrangú - na jó, ne túlozzunk - grafikus és borítótervező leszek.

 - Tudod, drága, a jövő hétre szabadságot rendeltem el az összes alkalmazottnak, és képzeld, még neked is. De úgy látszik, elfelejtettem szólni - vigyorgott szórakozottan, majd elnevette magát. Már nem érdekelt. Annyira fáradt voltam, hogy én is csak röhögni tudtam azon, hogy elfelejtette velem közölni. - Gyere, Loki, tegyük be a cuccaidat a csomagtartóba, aztán átviszünk Wayne-hez.

 - Nem, kösz, már foglaltam magamnak hotelszobát - intette le őket, és a csomagtartó felé húzta a bőröndöt, majd egy laza mozdulattal behajította. Megigazította az öltönyét, illetve a nyakkendőjét - ez volt az elmaradhatatlan mozdulata -, majd bevetette magát a hátsó ülésre, mellém. Vagyis nem közvetlenül mellém, mert a másik oldalra ült, de a lényeg, hogy egy karnyújtásnyi távolságra voltunk egymástól.

 A motor halkan zúgott, a klíma beindult. Tony scotchot ivott, és szerencsére nem ő vezetett, bár Bruce-szal sem mentünk többre. Most visszafogta magát, tekintve, hogy Loki is az autóban van. Loki keze lassan araszolt felém a bőrülésen. Két dolgot tehettem volna: rávágok egy rohadt nagyot, hogy ne tapizzon többet, vagy hagyom, hogy megérintsen. Nem tudtam, látja-e, vagy sem, hogy észrevettem, mit művel, de hagytam. Nem ellenkeztem, mert nem akartam. Vagy talán igaza volt: belefáradtam az előle való menekülésbe, és már ésszerűbbnek láttam hagyni magam, mint ellenkezni ellene. Pár pillanat múlva éreztem, ahogyan a hűvös ujjak a combomra kulcsolódnak, és... nem csinálnak semmit. Ott pihentette a kezét, mintha az elmulasztaná a zsibbasztást, vagy megszüntetne bármilyen fájdalmat, ami az ujjait gyötri.

 A kézfejem lassan közeledett az övéhez. Óvatosan értem hozzá, és így is mindketten összerezzentünk, amikor egymáshoz értünk. Az övéhez képest az én kezem maga volt a megtestesült barnaság, pedig ezen a nyáron még csak egyszer tudtam elmenni a strandra. Belül... a tüdőmnél... valami égett. Olyan volt, mintha lázas lettem volna, csak sokkal jobb. Na meg nem az egész testemben, csak kizárólag a mellkasomban. Pókerarccal bámult előre, vagy éppen ki az ablakon, amihez kedve volt, de nem nézett rám. Esze ágában sem volt, még csak rám sandítani sem. De a pulzusa az egekben volt, éreztem.

 - Jössz, Loki? - fordult hátra Tony, mire rögtön elkapta a kezét rólam. Mintha attól tartott volna, hogy Tony elítélné ez miatt.

 - Előbb beszélek az asszisztenseddel, aztán beviszem a cuccaimat. Menjetek előre, sietek - azzal a két milliárdos kiszállt, s egymást löködve-bökdösve, nevetve vonultak be a talán már több száz éves, ám belülről alig ötvennek tűnő kisebb kastélyba. Lokira emeltem a tekintetem, aki most ismét engem nézett, mintha bele akarna nézni a szívem legsötétebb zugaiba, hogy aztán a legrosszabb félelmeimmel kergessen a rémálomba.

 - Mit mondott rólam Tony? Tudom, hogy egyik pillanatról a másikra nem tudsz megutálni, és tudom, hogy néha úgy viselkedem, mint aki csak dugni akar a nőkkel, de tudnom kell, ő mit mondott, és én mit mondhatok, hogy ezeket a tévhiteket eloszlassam.

 Nagyot sóhajtottam, majd mély levegőt vettem.

 - Azt mondta, soha nem szerettél, és nem is fogsz. Úgy állaított be, mint valakit, akinek nincsenek érzései, és a dugás neki olyan, mint másnak a foci vagy a tenisz: testmozgás, sport.

 Néma maradt. A szája egyetlen, vékony vonallá szűkült, és továbbra is a szemembe bámult. Elvesztem a szemeiben, olyan gyönyörűek voltak.

 - Ez nem igaz. Éreztem, most is vannak érzelmeim, de nem mutatom ki őket. Mert ha érzelmes vagy, vagy ha szeretsz valakit, ellened tudják fordítani, és úgy tudják használni, mint egy fegyvert. Nem szeretném, ha erről Tony tudna. Arról sem kell tudnia, hogy beszéltünk, csak... mondd neki azt, hogy elsimítottuk a repteres dolgot.

 - Nekem... nekem elmondod, ki az, akinek nem mutatod ki az érzelmeidet? - néztem rá esdeklően. A kezeink ismét megtalálták egymást, de nem fonódtak egymásba, mert ő elkapta.

 - Időben tudni fogja - szállt ki a Maseratiból, mintha mi sem történt volna. Magam elé meredtem, és csak néztem a kárpitot. Elvesztem a mintában, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Kábán szálltam ki a kocsiból, és segítettem bevinni a cuccait, ám mielőtt az ajtót kinyithattam volna, megragadta a felkaromat, és csendre intett. Megint úgy éreztem magam, mint valami rossz kémfilmben, ahol hallgatóznunk kell. Fülelt egy pillanatig, majd mikor szólásra nyitottam volna a szám, mondván nincs semmi zaj, pár percig hatékonyan elhallgattatott.



<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet
<negyedik fejezet
<ötödik fejezet

hetedik fejezet>

A rész, ami nem szól semmiről az égadta világon

Akkor érzed, hogy fáradt vagy, ha a "piros" helyett "prostit" olvasol. Pedig nem vagyok fáradt, de most (igen, fél tizenkettőkor) sikerült újra felkelnem, miután visszatértem a vasútállomásról. Szóval emberek, kétszer átolvastam a fejezetet, és még mindig nem látom értelmét egyetlen olyan dolognak se, ami amellett szólna, hogy ebben a részben valami... bármi történik vagy történni fog. Szar lett, bár én speciel az álmos fejemmel jó sokat röhögtem rajta. És tudom, hogy sokszor áradozok a "smaragdzöld szemeiről".

 Tony mellett sétálva nem is éreztem magam annyira magányosnak. Jobb program volt ez, mint ott ülni a pultnál, és mások örömét vagy bánatát hallgatni, ameddig te magad is halálra unod magadat. Mosolyogva, kezeket rázogatva fogadta a gratulációkat. Már minimum hússzor fogtam kezet új emberekkel, és próbáltam megjegyezni a nevüket, ám ha háromnak meg tudtam, az már csodának számít. Az ajtóra bámultam. Ott állt ő, azzal a férfias eleganciájával, és karizmatikus megjelenésével. Mosolyogva beszélgetett egy tömény vörös hajú nővel, aki nevetve hallgatta őt. Közben vékony ujjai finoman lazítgatták a nyakkendőt. Látszott rajta, hogy most nem szívesen hordaná, de nincs mit tenni. Kétségtelenül elegáns volt, mint mindig.
 - Vic.. - bökött oldalba Tony, majd észrevéve, hogy engem szólítanak, kezet ráztam egy ősz, kopaszodó emberrel. Szürke szemeiből sugárzott a megértés, dús szakálla alatt szája mosolyra húzódott. Amint ellépdeltünk mellőlük, Tony megragadta a karom, s fülemhez közel hajolva suttogott. Lehelete a nyakamat simogatta, s a pihéket felborzolta. - Több ilyen ne legyen, rendben?
 - Persze. Csak kicsit...
 - Tudom. Láttam, merre kalandozott el a tekinteted - mosolygott rám megértően, majd a mellettünk elhaladó pincér tálcájáról lekapott egy martinit és a kezembe nyomta. - Máris sokkal titkárnősebb vagy.
 A parti végére tulajdonképpen három pohár martini tartalmát öntöttem ki a szobanövényekre. Nem mondtam Tonynak, de utálom a martinit. Majd csak valahogy túléli, ha közlöm vele ezt a tényt. Totál részegen táncolt a már szinte teljesen üres parketten valami nővel, aki láthatóan nem nagyon értékelte Tony felé tett igyekezetét. Elrángattam onnan az idióta főnökömet, aki röhögve esett el majdnem, és ha Loki nem nyúl a mellkasa alá, talán még a balesetire is vihettem volna.
 - Kösz - morogtam neki. Az után az este után ez volt hozzá az egyetlen jó szavam. Miután megpróbált rám mászni, megkértem, hogy hívjon taxit. Nem kívántam több időt vele tölteni, csak el akartam húzni. Akkor jöttem rá, hogy valamennyire félek tőle. Hiszen normális ember nem lök csak úgy az ágyára azzal az indokkal, hogy tök cuki vagy. Nem, normális ember először lesmárolna, és nem a hálószobájába invitálna. De számba kell vennünk, hogy az én hibám is: nem kellett volna megkérnem a szobájának bemutatására.
 Íme, hölgyeim és uraim az az ember, akiről először gondolnák azt, hogy bármi köze is lenne a perverzséghez. Hiszen ki hinne olyannak, aki azt mondja, a férfias elegancia és a fekete öltöny mögött megbúvó lélek egy kegyetlen emberé? Nem is biztos, hogy kegyetlen, de hogy perverz, az igen. És én pont ezért fogok tőle távolságot tartani.
 Beültettük - ha pontosak akarunk lenni, befektettük - Tonyt a hátsó ülésre, ahol aztán rögtön be is vágta a szunyát. Nem csodálom, rendesen kiütötte magát. Loki mellé ültem az anyósülésre, míg ő a volán mögött igazgatta a nyakkendőjét.
 - Muszáj ezt most? Haza akarok érni - sóhajtottam, és az ablaküvegnek döntöttem a fejem. Haza akartam érni, hogy ledobhassam a cuccomat, lezuhanyozhassak, és kizárólagosan a saját ágyamban aludjak. A kocsi nagy sebességgel repesztett a szinte teljesen üres utcákon, egészen a Stark toronyig.
 - Várj meg, ameddig felviszem ezt az idiótát! Utána hazaviszlek, rendben? - nézett rám, miközben kicsatolta a biztonsági övét. Rábólintottam, majd az indítóban lustálkodó kulcsra meredtem. Biztosan nem fog hazavinni. Tudom, hogy lesz valami csavar a csak hazaviszlekben. Nem akartam tudni, mi folyik a hátsó ülésen, mikor Tony nyöszörögve és morogva nyekeregtette a bőrt. Loki valósággal elvonszolta a bejáratig, majd meghagyta az egyik komornyiknak, hogy vigye fel. Vagyis gondolom, ezt mondta, mivel túl messze volt, hogy halljam, és a kocsiablak is valamennyire hangszigetelt. Pár perc múlva elegánsan huppant be mellém, és ismét öltözékét igazgatta. Nem értem, minek olyan fontos neki, hisz a sötétített üvegeken keresztül senki nem látja a megráncolódott öltönyét, engem meg totál nem érdekel. Mindegy, úgy látszik, ez a heppje.
 Az egyik pirosnál hosszabb autósorba keveredtünk. Mellettünk is tele voltak a sávok; úgy látszik, mindenki most indul haza. Ott, a piros lámpa fényében lassan kezdte kioldani a nyakkendőjét. Fájdalmas lassúsággal húzogatta le a csomót, egyre lejjebb és lejjebb. Utoljára kinél láttam ilyet? Passz. De le merném fogadni, hogy akkor is tátott szájjal nézhettem. Csontos ujjai végül ismét a kormány után nyúltak, mikor a lámpa zöldre váltott. Lassan araszoltunk a különböző, esti harmattól fénylő kocsik mellett.
 - Csukd be a szád! - intett úgy, hogy rám sem nézett. Elfordítottam a fejemet, de éreztem a pillantását. Azt a szúrós, smaragdzöld szempárt, ami áthatóan pillantott rám. Mintha keresztüllátna rajtam. A lakásomhoz vezető leghosszabb utat választotta; okos trükk. Gondolom beszélni akar, de belőlem aztán egy nyamvadt információt sem húz ki. Nem engedem, hogy megtalálja a gyenge pontomat. Azt nem engedhetem. Így is túl sokat tud már rólam, nem akarom, hogy ez gyarapodjon.
 - Gyakran beszélsz a családoddal?
 - Nem, nem igazán. De amikor az időm engedi, beszélek velük.
 - Szereted őket?
 - Ez nem kérdés. Volt olyan idő, amikor... haragudtam rájuk, de soha nem tudtam volna őket utálni.
 - Nem azt kérdeztem, utálod-e őket. Egyébként is, utálni és nem szeretni valakit két teljesen különböző dolog.
 - Mondd meg őszintén, te mibe nem kötsz bele? - néztem rá fájdalmas arckifejezéssel. Kezdett irritálni a pasas. Gázt adott az Audinak, és elrepesztettünk a társasház előtt, ahol lakom. - Ho-hova megyünk? Elhajtottál a...
 - Tudom. Azt mondtam, hazaviszlek, de ez nem kizárólag azt jelenti, hogy hozzád megyünk.
 - Megyünk? Többesszámban?
 - Mégsem hagyhatom, hogy megerőszakoljanak. Veszélyes környéken élsz.
 - Itt az egyetlen, aki engem meg akar erőszakolni, az egy kocsiban ül velem. Remélem, jól érzem - fontam össze a karom a mellkasom előtt durcásan. Az utálkozási listámon az első, második, harmadik és negyedik helyet is ő foglalta el, mögötte pedig az, hogy utálom, ha helyettem hoz döntéseket valaki. Nem szólalt meg. Percekig csendben maradt, és csak az útra meredt, mintha én ott sem lennék és meg sem szólaltam volna. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy gyűlöltem a magatartását, és a hozzáállását a dolgokhoz. Ha olyat mondtam neki, ami nem kedvére való, akkor csak nagyon egyszerűen lerendezte a dolgot és nem szólalt meg. Egek, ez a hapsi merő magabiztosság és dac! Bár mintha kicsit megfutamodna, mikor hamar témát vált, és elengedi a füle mellett azt, amit mondtam.
 Amikor a luxuslakásának háztömbjéhez értünk, az alagsori parkolóhoz ment. Leengedte az ablakot, amin át behallatszott a motor halk búgásának visszhangja. Valamiféle kis kártyát dugott be a gépezetbe, ami egyet csipogva felemelte a fehér-piros csíkos rudat. Kevés kocsi állt itt, és a legtöbb olyan volt, amit csak egy gazdag ember engedhet meg magának. Fekete Mercedesek, Maseratik, szürke Audik és Lamborghinik sorakoztak egymás mellett, szinte mérnöki pontossággal. Maximum harminc kocsi lehetett itt, a többi csak üres hely volt, ahol a madarak csipegettek.
 - Csendben kell fellépcsőznünk, vagy hangoskodhatunk a liftben. Melyikkel akarsz menni? - nézett rám bejárva a kocsival az egyik sarokba. Mikor leállította a motort, még egy fél percig csendben nézegettem ki a fejemből végiggondolva azt, amit mondott.
 - Menjünk lifttel. Lusta vagyok lépcsőzni - szálltam ki, és ő rögtön követett engem.
 - Nem fázol?
 - Egy kicsit. - Fekete zakóját gyengéden a csupasz vállamra tette, és derekamat óvatosan átkarolta. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam az érintésétől, ezért inkább eltávolodtam tőle. Megmarkoltam az alkaromat, és az ajkamba haraptam. Nem akartam, hogy hozzám érjen, vagy csak beszéljen. Nem akartam vele semmiféle kapcsolatot létesíteni.
 Egy kicsi, piros, világító nyilacskát nyomott meg, s amíg vártuk, hogy a lift leérjen, folyamatosan engem nézett. Nem tudom, mit talál bennem ennyire érdekesnek, hogy folyton nézegetnie kell. A ruhám nem volt túl extra... Talán féltette a zakót. Igen, ez remek indok! Úgyis olyan kiöltözés-buzi.
 Mindketten elegánsan léptünk be a fémdobozba, mint két ügynök a Man In Blackben, csak kutya nélkül. Jesszus, milyen sápadtnak tűnik a szürke falak között! Megijedtem, mikor enyhén szólva letámadva állt előttem. Keze elsüvített a fülem mellett, s megtámaszkodva apró párafoltokat hagyott a hideg acél felületén. Rémesen hosszú és vékony kezei vannak. Ez pedig akkor idegesít majd leginkább, mikor megpróbál átölelni.
 - Nem akarom vesztegetni az időmet - motyogta reszelős hangon, majd enyhén megköszörülte torkát. Ez kicsit kizökkentett abból az ijesztő, űzött vad állapotból. - Szóval mi lenne, ha itt és most csinálnánk?
 - Hogy mi van!? - nevettem fel hisztérikusan. - Nem vagyok senki egy éjszakás kalandja, ezt tisztázzuk. - A fejemet ráztam. Rémesen irritált, ahogyan az a smaragd szempár kizárólag engem bámul.
 - Nem kérem, hogy egy éjszakás legyél. Lehetsz több éjszakás is - nevetett, de valahogy nem tudtam értékelni a vicc-féleségét.
 - Sajnálom, de... nem. Nem hiszem, hogy ma este képes lennék bárkivel is testi kapcsolatot létesíteni, legyen az bármilyen.
Tovább nevetett. Nem értettem, min, de rá hagytam. Nem érdekelt annyira az ok, mert ha az érzékeim nem csalnak, ennek a csilingelő nevetésnek az oka én vagyok. Kész megváltás volt az ötödik emeletre érkezést jelző apró, csengő hangocska. A keze alatt kibújva tipegtem el az ajtóig, azt tettetve, hogy igazából semmi bajom nincs. Pedig a fejemben a gondolatok ezerfele repkedtek, és rosszul voltam - a jó értelemben rosszul - attól, ahogyan rám néz, megérint vagy a közelemben van. Kínzó lassúsággal nyitotta ki az ajtót, hallgatva a kulcsok zörgését.
 - Nem menekülhetsz örökké. Egyszer mindenki belefárad a menekülésbe. És akkor ott leszek én - tárta ki az ajtót, a magassarkúmat lerúgva rogytam a kanapéra. Pár perces szöszmötölés után mellém rakott egy kis kupacot.
 - Törölköző és egy póló. Mást nem tudok adni. A zuhanyzó ott van a hálószoba és a konyha között - mutatta, én pedig felálltam. Hirtelen vékony, szőrös valamit éreztem a harisnyámon. A lábam előtt egy kölyök macska tekergette a farkát finoman. Égkék szemeivel esdeklőn nézett fel rám mancsait az égnek dobva.
 - A tiéd? - néztem fel rá mosolyogva, majd a karomba kaptam a kiscicát, mire az a hajamat kezdte nyalogatni. Csak halkan nevettem ezen tevékenységén.
 - Igen. Tegnap találtam az utcán, nem akartam kint hagyni - mosolygott. Talán nem is olyan kegyetlen, mint gondoltam.

<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet

ötödik fejezet>

Baross út

Úgy gondolom, kezdjünk valami lájtos novellával, mielőtt belevágnám a fejszémet a nagy fába, és az FF kezdeményeimet rakosgatnám fel. Régen íródott, hajnali egykor. Nem tudok novellát írni. Sok mindent tudok, de ezt nem. Lokihoz híven I Regret Nothing!



 Cigivel a kezemben sétálok végig a Baross úton. Nincs mellettem senki, a kutyámat kivéve. Minden második embert megszaglászik, de én csak mosolyogva tovább húzom. Igazából semmi nincsen rendben, de mindig is remekül tudtam palástolni az érzelmeimet. Vajon másnak is ennyire fáj a szakítás, és ők is egy boldog mosolyt festenek az arcukra, mint Joker?
 Nem tudom túltenni magam rajta. Egyszerűen nehéz csak úgy átlépni azokat az éveket, amiket együtt töltöttünk el. Én sosem fogom őt elfelejteni, de ő elfelejtett már engem? Lehetséges. Hiszen az utcán bárhol találhatsz olyan lányt, aki kapható egy mekire, egy italra, vagy egy éjszakára. És ha még egy kicsit is Fortuna áldottjai közé tartozol, akkor nem úgy néz ki, mint valami bányarém.
 Azt gondolom, hogy mindenki hazudik egy kicsit. Megkérdezik tőlünk, jól vagyunk-e, de ezek olyan üres szavak, amikre általában mindenki igennel felel, de belül nemet mond magának. Vannak emberek, akiket azt hiszem, a barátomnak mondhatok. Párszor találkoztunk, együtt buliztunk vagy megettünk egy pizzát, de ennyi. Nem foglalkozom túlságosan a társadalmi életem ápolásával.
 Szóval állítsuk fel a diagnózist: antiszociális, aszociális és pszichopata vagyok, amióta veled találkoztam, kedves D. Mindezt a felfordulást neked és a te kedves kis csábításodnak köszönhetem.
 Talán kezdhetném ott, ahol először megismerkedtünk: egy temetésen. Elütötted a barátnőmet, és én mégis végigbeszéltem veled az egész estét. Kiderült, hogy már régóta ismertelek, csak soha nem beszéltünk. Ha konzervatív akarok lenni, akkor azt mondtad, hogy ribanc vagyok, és talán itt basztad el a mi kapcsolatunkat - vagy inkább helyrehoztad? Másnap együtt mentünk mekibe. Én elneveztelek Dilisnek, neked én Beteg lettem. Így mi lettünk Dilis és Beteg. Ezek után együtt jártunk moziba, horrorfilmekre. Elvittél paintballozni, és utána a lepattant Fordodban egy olcsó diszkózenére megkaptam tőled az első csókomat. A szádnak cseresznyeíze volt a kólától, amit 250 Forintért vettünk egy autómatából az éjszaka közepén az az előtti estén. Mindketten kicsit furcsák voltunk. Te furcsán kedves, én furcsán bunkó.
 Egy napon összeköltöztünk. Albérlet a Széchenyi tér mellett, benne Kiflivel, a golden retrieverünkkel. Amikor a nagymamám meghalt, azt mondtad, ne akadjak fent a dolgokon, mert ezek a múltam darabkái, és ha nem engedem el őket, akkor olyan leszek, mint azok a ragaszkodó hatvan éves nők a varró klubban.
 Milliószor szívtam be a szagodat, és azt hittem, hogy ezt megtehetem majd máskor is. Sokszor préseltem a nyakadra a számat, és sokszor panaszkodtak ránk a szomszédok is, de téged nem érdekelt. Azért, mert ha nekem tetszett, te nem akartad abbahagyni
 Mégis abbahagytad.
 Hogy mi volt ez után? Most itt sétálsz előttem. Az orrodon hivalkodóan csücsül a fekete napszemüveg, melletted farmersortban és lenge ingben egy ribanc sétál, feltűnően vörös hajával. Puszit nyomsz az arcára, úgy, ahogy velem tetted. Átöleled a derekát, és gyengéd vagy, mint mikor a gitárodon játszottál. Őt is becézgetni fogod, mint engem?
 Arra nem gondoltál, hogy ez nekem mind fáj?