What's the matter with your transformation?

Hajnali kettő óra van, és igen, én lusta vagyok aludni, és nem is ment volna addig, ameddig ezt be nem fejezem. És bassza meg mindenki, hogy holnap reggel templomba kell mennem (vagyis nem mindenki, csak akinek oka van rá).
Ez a beteg ötlet nem hagyott nyugodni, és olyan volt, mint egy képzeletbeli, vörös szakállas törpe, aki azt kántálja az agytekervényeiden körbeugrálva, hogy "Írd meg! Írd meg! Írd meg!". Na meg, egy ILYEN motivációs kép mellett nehéz volt nem megírni. Mindenki döntse el, mit fogok kezdeni vele. Én már tudom a sorsát, és azt is tudom, hogy keserves lesz.
U.i.: Mi az, hogy a Carrie előtt - ami életem legviccesebb horrorfilmje - leadják a Thor 2 trailerét, de a Don Jon előtt lusták? Thor 2 trailert minden film elé! Főleg azt a verziót, amiben Loki sokat szerepel!
U.u.i.: Igen, dalszöveg a cím. Problematika?
U.u.u.i.: Ez FrostIron. Csak lájtos. Smárolás és lemon nélkül. Bocsássatok meg, de én képtelen vagyok leírni. Elkezdek zihálni félelmemben, és még a toll is kiesik a kezemből; egyszerűen nem megy.

Those Crazy Eyes

Prológus

Tony vizes hajába túrva sétált ki a fürdőből, egy törölközővel a derekán. Pepper két hete költözött ki a Stark toronyból, azóta az egyetlen hang, amit hallott, az Jarvisé volt. De ő sem volt mindig beszédes kedvében, tulajdonképpen soha, ha pontosak akarunk lenni. Csak válaszolt, ha kérdezték, és jelentette a jelentenivalót. Ez általában a postás érkezését, egy S.H.I.E.L.D. ügynök látogatását, vagy Pepper eszeveszett, idegbajos kopogását jelentette. Egy hét után rájött, hogy szüksége van Tonyra - és a pénzére, meg a kocsijára. Persze, a milliárdos elhajtotta a fenébe, mindezt obszcén szavak használatával. Egy ideje már az őrületbe kergette a nő, meg az ő már-már idegesítő gondoskodása.
Milliárdosunkat kihűlt kínai kaja várta a konyhapulton, a pirított tésztába beleállított evőpálcikákkal. A bibi csak az volt, hogy ő nemhogy ma, de még soha nem rendelt kínait. Az egyetlen dolog, amit eddig rendelt a toronyba, az pizza volt, ám annak hőmérsékletében is csalódnia kellett. Ezek a new yorki pizzafutárok, mondta, botrányos lassúsággal képesek kihozni valamit, bármit is rendelsz.
Ha az egész kínai-ügyet Jarvis meghibásodásának köszönheti, akkor örül is, meg nem is. Bár szerinte olyan, hogy Jarvis meghibásodott, nincs. Az csak valami hatalmas baromság, egy rossz vicc lehet, amin ő nem tud nevetni. Nem esik le a poén.
 - Jarvis, jól vagy? - Ez már magában hülyeségnek számított, hiszen egy számítógép hogy érezhetné magát jól? Ám ő fittyet hányt a kérdés logikájának megértésére, felült  konyhapultra, és a potya kajából kezdett falatozni. Percek teltek el néma csendben, amit néha megszakított Tony csámcsogásának rövid csettegése.
 - Jarvis, gond van a rendszereddel? - Kezdte nyugtalanítani, hogy elsőszámú segédje lehet, csődöt mondott. Ez a tény megkoronázná az egészt napot, és sírva küldené playboyunkat az ágyba, hogy egyedüllétet élvezhessen a magánnyal, ahogy azt kereken tizennégy napja teszi. Nehéz, gyilkos csend uralkodott a házon, és ez kezdett egyre jobban az idegeire menni.
Lerakta a dobozt a pultra, és elindult a gardrób felé. Ha valami baj van az ő egyetlen, édes, kicsi Jarvisával, hát akkor orvosolja a problémát. Felkapta az első, kezébe akadó nadrágot - egy kitérdesedett, kifakult, sötétszürke (eredetileg fekete) melegítőnadrágot - , és egy ősöreg AC/DC pólót. Még így is, hogy leginkább egy ráérő tinédzserre hasonlított, minden női szív odalett volna érte - azonban neki csak egy kellett, azt a szívet pedig már képtelenség lenne szeretni.
Dinamikusan legaloppozott a lépcsőn, és lejjebb haladva egyre nagyobb sebességre kapcsolt; az utolsó lépcsőfoknál centiméterek választották el az orra bukástól. Pár percig átkozta a csúszós, üveg lépcsőket, majd felfigyelt arra a dologra, ami szokatlan volt a laborjában. Az ő szent és sérthetetlen laborjában. A biztonsági kódot pikk-pakk beütötte, hamar bejutott. Ezek számára már rutinmozdulatoknak számítottak, hiszen napjainak nagy részét itt töltötte, és csak inni, enni, vagy egyéb hasonló szükségleteket kielégíteni ment fel csupán. Bent azonban valami furcsa, undorodásra késztető érzés fogta el, ám nem tudta, miért. Hiszen minden a helyén volt: a monitorokon a saját beállítású képernyővédője ugrált képről képre - a tavalyi kép Pepperrel, a születésnapja, az újévi ünnepség, a kocsijai. Eszébe jutott, hogy ideje lenne változtatni. A képernyővédőjén, és az életén is, ám ebből a második már kezdetét vette.
A szerszámok mind ott hevertek, ahol hagyta őket: egy motor alatt, a kocsik mellett, az út közepén, az asztalon. Lüke a sarokban heverészett, még rajta volt a particsákó, amit a sikeres bevetés után rakott rá Tony. Minden a helyén volt, mégis, különös érzés fogta el.
 - Anthony?
Nos, ez nem az a hang volt, amire számított. Nem Jarvis gépies, gúnyos hangja. Nem Pepper nőies, enyhén rikácsoló hangneme. Nem, ez egy nyugodt, hideg torokból származik, valaki olyantól, akinek a hangszálai még a legnagyobb hőségben is képesek fájdalmasan fagyasztó mondatokkal az emberek szívét megsebezni. Jéghideg hang, amit ő túl jól ismert.
 - Nem is vettem észre, hogy bejöttél.
Kecses mozdulatok, de kissé elsietettek. Mintha menekülne, de mindezt megpróbálná előkelően tenni. A járását kísérő kézmozdulatok különlegesek, néhányuk akár nőies is lehetne, de nem most. Most inkább erőteljesek voltak, lendületet adóak. A nehéz ruha ellenére is ugyanúgy sétált, mintha egyszerű póló-farmer kombinációban lenne.
 - Pedig tudod, hogy nem sokan képesek belopózni mellettem. . .
Az arca királyi. Király is volt, de csak pár napig - egy, talán kettő. Aztán száműzött, kiátkozott fiú lett belőle, egy mocskos kis lúzer, aki mások közbeavatkozásával próbált meg feljutni a csúcsra. Egyszer valaki pont így próbálkozott, és lám, aki sokat akar, keveset markol: a tervei egy napon létrejöttek, virágzottak, ameddig nem jött valaki - pontosabban valakik - , hogy ezeket a terveket meghiúsítsák, és véget vessenek az egyperces dicsőségnek. Na jó, pár napos, de a hangsúly most a rövid időn van.
Aztán azon az arcon meglátszottak még az előző találkozásuk nyomai: egy heg az orron, nagyon apró, mégis feltűnő. Még egy a homlokon, majdnem a szemöldöke felett. Az aggodalom ráncai a szeme alatt, a homlokán, kialvatlanságtól sötétlő karikák. Hát ezt művelték vele ők, a Bosszúállók? Ez lett abból a fenséges, mindent akaró, öntelt ficsúrból - Tony szavajárása szerint dívából - , akivel még nem is olyan régen szinte élet-halál harcot vívtak? Ilyen meggyötört, szinte már halandónak tetsző lény lett belőle? Mert hogy nem ember volt, nem, annál ő azért méltóságteljesebb és felsőrendűbb volt. Még akkor is elszántan mondogatta ezt a két jelzőt magában, mikor kínok kínjai közt sínylődött, s közel állt ahhoz, hogy beismerje, elbukott, s hajlandó bűneit megbánni, bocsánatért könyörögni. De az nem rá vallana. Benne még volt annyi önteltség, hogy ne engedje meg magának a megtörést, bármennyire is csábította. Minél többször próbálkozott, minél többet gondolt rá, annál inkább sikeres lett. Eltökélte, hogy egyszer sikerülni fog minden. Hiszen önfejű volt, és mondhatni, karrierista - bár a pontos munkakörét igazából nem lehetett meghatározni.
 - Régen találkoztunk, Anthony.
A haja. Az átkozott haja. Sosem ment tönkre, még ha Tony beletúrt volna a sötét tincsekbe, hogy össze-vissza kócolja azokat, megmakacsolták volna magukat, és mint Medúza fején a kígyók, visszarendeződtek volna. Hogy hogyan, azt talán még maga, a haj tulajdonosa sem tudta. De hogy rohadtul irritálta Tonyt ez a tökéletesen fixált haj, az egyszer biztos volt.
Összességében, az egész illető maga volt a megtestesült satnya tökéletesség. Nem az izomkolosszus, búzavirág szemekkel, és kalász-szín hajjal, áh, dehogy. Abszurdum. Ő a fordítottja volt: fekete haj, smaragd-szín szemek, hullafehér arc. Mégis, tökéletes volt. Valamiféle különleges, bizarr, furcsa módon, de tökéletes.
 - Na ne!  - Tony csak ennyit bírt kinyögni, miután felfedezte az egyik Audi mellől előlépő emberben azt, aki kidobta az ablakon - sajnos, ezt szó szerint kell érteni. A felé közeledő alak felvonta a szemöldökét, ám csak az egyiket, és mondhatni, komikus látványt nyújtott így, összezavarodva szinte.
 - Ne mondd, hogy már megint itt sertepertélsz körülöttem! Én nem akarok rólad hallani!
 - Akarsz, vagy nem, Anthony, de fogsz.
Mindezt úgy jelentette ki, mintha a vele való találkozás parancsra menne, és törvényszerű lenne. "Mi a mai programod?" "Áh találkozom a... tudod, te kivel" "Ja, hát persze, tudom".
 - Sőt, már meg is történt.
Nem mintha ennek Tony felhőtlenül örült volna. Legszívesebben a legközelebb eső nehéz tárgyat hozzávágta volna a félistenhez, de nem volt szíve egyetlen szerszámának sem fájdalmat okozni. Az már felért volna a kegyetlenséggel.
 - Nem szemelhetnél ki valaki mást? Ott van Vöröske, ő miért nem volt jó? - adott hangot felháborodásának, ami jogos volt jelen pillanatban. - És mondd, miért kellett kárt tenned Jarvis rendszerében, ha csupán "látogatóba" jöttél?
 - Jarvis? Ő a szószátyár hangosbemondó?
 - Nem is szószátyár - morogta a bajusza alatt Tony. Valljuk be, Jarvis tényleg nem arról volt híres, hogy órákat tudott volna beszélni bármiről is.
 - Nem tettem benne kárt. Csupán kiiktattam addig, ameddig beszélni szeretnék veled.
Nocsak, kulturált mederbe érkeztünk, gondolta. Már nem akar kidobni az ablakon, csak beszélgetni. El tudom képzelni, milyen lesz ez a mi kis beszélgetésünk.
 - Rendben, mit akarsz?
 - A segítségedet.
 - Hát megint a létrás módszert választod?
 - Létrás... módszer? - Úgy tűnt, Tonynak továbbra is sikerült összezavarnia szópárbaj-beli ellenfelét. Az ismét azzal a röhejes szemöldök felvonással nézett a playboyra, ám tekintetében most nem csak a zavarodottság, hanem a félreértés is tükröződött.
 - Másokat létrafokoknak használva próbálsz meg feljutni a létra tetejére, de valahogy mindig akad valaki, aki keresztbe tesz neked. - Ez már-már hasonlított egy irodalmár hasonlatára. Tony pedig nem ezekről a hasonlatairól volt híres - ő inkább a reál tárgyak felé húzott mindig is, a humán tantárgyak sikereit meghagyta a többi embernek.
Loki nagyot nyelt. Egyrészt, mert a torka kiszáradt, másrészt mert a milliárdosnak igaza volt: az előző terve is így bukott el, hát minek próbálná meg még egyszer ugyanezzel a stratégiával? Ám jobban belegondolva, most nem a segítségét kérte, inkább felhasználni akarta őt. Ő olyan volt a tervében, mint a muffinban a liszt - ő tartotta össze az egészet, hogy szét ne csússzon. Össze kellett tartania az egészet, akár tetszett neki, akár nem.
 - Nem igazán. Ez valami teljesen. . . - látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik, és keresi a megfelelő szót. Szinte hallani lehetett, ahogy a rozsdás agytekervényeit megolajozzák, hogy azok újra mozgásba lendüljenek. - Új.
 - Új?
 - Új.
 - Új. . . - ízlelgette a szót Tony, mintha az valami vidámparkban vásárolt, olcsó nyalóka lenne. - És mi is lenne ez az új valami?
 - Ameddig ott voltam, fent - ekkor felnézett, hogy még drámaibbá tegye beszámolóját - , volt időm gondolkodni. Tudod, nálunk másképp telik az idő, mint nálatok, minden sokkal lassabb, és tovább tart, főleg ami fájdalmas. Ilyen, példának okáért a kínzás. . . az egyedüllét . . . a magány. . .
 - Az nem ugyanaz?
 - Nem tök mindegy!? - háborodott fel Loki. - Ne zavarj össze! Tehát gondolkodtam, és lépésekbe szedtem az egészet. Hogy hogy is csinálnám, ha új esélyem lenne rá.
 - Áh, szóval megint megpróbálod elfoglalni a Földet? Igazán szép álom, bár keserves vége lesz, de szép - bólogatott, mintha teljesen egyetértene, sőt támogatná Lokit ebben.
 - Anthony, megmondtam, hogy ne. . . szakíts. . . félbe!
 - Nem, azt mondtad, ne zavarjalak össze.
 - Egy kutya.
 - Szerintem meg kettő - vont vállat a milliomos. Loki nem volt ideges - egyelőre nem.
 - Szóval, folytatnám, ha nem bánod. - Pedig Tony bánta. - Ezek a lépések minden fontosabb pontját jelölik a tervemnek.
 - Igen, és nekem ezzel mit is kéne kezdenem?
 - Része vagy a tervnek. Te vagy a legmeghatározóbb elem.
Tony feje kezdett elváltozni az idegességtől, és elindult a hasonlatosság útján egy kérdőjel felé. Fejét oldalra biccentve hallgatta a kezével hadonászó, közben hevesen magyarázó félistent, de ennél az utolsó két mondatnál megakadt.
 - Ugyanis te magad vagy az első lépés, Anthony.
A playboy észre sem vette, hogy Loki keze közben megtalálta a mellkasát, és reaktora mellett erősen szorított azt. Halványan derengő zöld fények indultak el a vénák, az artériák mentén, körbehálózták az egész testét, beférkőztek az agyába, ahonnét nem tudta kiszedni őket sehogyan sem.
Egy szempillantás alatt megváltozott; kívülről az ember észre sem vett volna semmiféle változást. És más embereknek nem is kellett tudnia arról, hogy belül valami más lett, elég volt, ha Loki tudja. A fejében megszólalt az a képzeletbeli kis kommentátor: a manipuláció sikeresen végrehajtva.
 - Isten hozott az új világban, Anthony!

Avengers Café

35 fok van a lakásban, köszönhetően anyám fűtésmániájának. Csak az én anyám nem veszi észre, hogy mindkét gyerekéről folyik a víz, és vissza kéne venni a fűtést? Ilyen időben az embernek azon kívül, hogy hideg vizes flakont nyom a hasfalához, semmihez nincs kedve. Én ezt tökéletesem tudom demonstrálni. Így lusta vagyok kijavítani minden hibát az Avengers Café-ban, szóval majd valamikor átolvasom, és kijavítom. Mint mindig.

Történet röviden: Tonynak kipattant egy ötlet a fejéből "Nyissunk kávézót!" címszó alatt. Persze, ezt a többiek nem fogadták olyan jól, mint amennyire ő várta. A történetben fellelhetőek homofób elemek, ezeknek eredetéről később. Mellesleg slashnek indult. Hogy mi lesz belőle, azt nem tudom.

Avengers Café - Prológus

 Úgy ültek a kerek aszal körül, mint Artúr és a lovagjai; előttük a holografikus tervek halványkék fénybe vonták a szobát. Azt mondják, New York sosem alszik. Tony Stark, Loki és még két Bosszúangyal rakosgatta a kicsi székeket, asztalokat, és egyéb berendezési tárgyakat.

 - Én még mindig nem értem, miért kellett mindezt az éjszaka közepén tálalnod nekünk - rázta a fejét Bruce Banner, a gamma-sugárzás szakértője, aki a tervek szerint a konyhában fog segédkezni. Bár fikarcnyit sem konyított a főzéshez, ahhoz, hogy megnyomj egy gombot a sütőn, várj húsz percet és kinyisd az ajtaját, nem kellett nagy tudomány.

 Natasha Romanoff, a Fekete özvegy éppen egy boxot rendezett a kávézó egyik sarkában, három méterre a pult mellől. Natasha kivétel volt a fiúk között: ő köszöni szépen, el van foglalva más, fontosabb dolgokkal is, mint Tony Stark nagy ötleteinek támogatása és táplálása. Szívesebben lett volna a S.H.I.E.L.D. központjában, Barton mellett a világ másik felén, de még a fegyverkereskedők társaságában is, mintsem a Jarvis által előkészített holografikus bútorok között. Sötétvörös hajába túrt, szemét fáradtan dörgölte meg. Magában egy drogozó nagygimnazistához hasonlította önmagát, aki ilyenkor, hajnali két óra negyvennyolc perckor még bőven játszik a Play Station-nel, vagy valamelyik népszerű PC-s játékkal. Leginkább úgy is érezte. Ám ő soha nem kockáztatta volna a S.H.I.E.L.D. engedélyét, és ügynöki mivoltát olyan élvezetekért, mint az alkoholmámor, vagy a drogfogyasztás.

 - Mert reggel már elfeledkeznék róla, Bruce! Holnap megszerzem az építési engedélyt, és három hónap múlva akár ki is nyithatunk. Megint az újságok címlapján leszünk, és...

 Tony mondandóját a félisten szakította félbe, akivel a fél év alatt egészen megbékéltek a szuperhősök, és talán Amerika is. Bár mindig maradnak olyan emberek, akiknek semmi sem jó. Voltak, vannak, lesznek, ameddig rá nem jönnek, hogy minden soha nem klappolhat. Ilyen opció nemes egyszerűséggel nem létezik.

 - Ne éld bele magad ennyire, Stark - ingatta a fejét. Nem volt éppen harapós kedvében - hála a jó égnek - , s mégis, néha kénytelen volt ráripakodni Tonyra az ilyen elszállt ötletei miatt. Bár nem szívesen dorgálta, vagy szidta éppen. Túlságosan kedvelte ahhoz.

 - Már miért ne kéne? - nevetett fel kissé keserűen, inkább enyhe gúnnyal a hangjában. Elmentette a jelenlegi képet, hogy ha esetleg valami történne, vissza tudja hozni, és ne kelljen az egészet elölről kezdeni. - Drága, ha nem tudnád, Tony Stark vagyok. Nekem minden sikerülhet. Meg fogom szerezni az építési engedélyt, és felépítjük az Avengers Cafét! Fáradalmainkat siker fogja koronázni, a látogatók 80%-a visszajáró vendég lesz, és mikor már fél New York nálunk ebédel, issza a kávéját, veszi a szendvicset reggelire... na, akkor én büszke leszek rátok! - Ezt úgy mondta el, mintha legalább a világ megváltására készülne. Azt az átélést, amit ő produkált, senki nem tudta volna utánozni; azokat a mozdulatokat, heves gesztikulációkat egy ember sem képes ugyanúgy csinálni. 

 - Csakhogy nem győzöd meg az építési hivatalt azzal, hogy te Tony Stark vagy - méltatlankodott Bruce. Ha megtehette volna, fejbe vágja. Kétszer. Először azért, mert felkeltette, másodszor meg azért, hogy leszálljon a földre, és észhez térítse.

 - Hölgy az illető? Megoldom. Férfi? Lefizetem - vont vállat a milliárdos, majd megvakarta combját, és megigazította magán kék kockás alsónadrágját.

 - Pénz beszél, kutya ugat - sóhajtotta Loki gondterhelten.

 - Loki befogja - ripakodott rá Natasha, aki attól félt, bármelyik pillanatban szétrepedhet a feje. Ez olyan fejfájás volt, amin nála három doboz Advil sem segített: fájt a feje a sok hülye embertől, a kialvatlanságtól, és az éhségtől.

 - Holnapra kész leszünk a tervekkel, én meg megyek az építési hivatalba.

 Tony határozottan elszánt volt.

 - Te egész éjjel ezt akarod csinálni? - hüledezett Banner.

 - Naná! Ellenvetés?

 Nincs. Felesleges volt feltenni a kérdést, hiszen mindenki csendben fogadta. Tonyval ők nem mert vitatkozni. Amit Tony mond, az úgy van, és pont. Volt a playboyban valami olyan, ami mindannyiukat arra késztette, maradjanak csendben.

 Azt mondják, New York sosem alszik. Megpróbál, de nem megy neki. Olyan, mint egy kisgyerek, akivel két liter kólát megitattak. A lakói is próbáltak aludni. Ám vannak bizonyos meghatározó tényezők, amik nem engedik: házibuli, diszkó, bömbölő zene, részeg emberek, döngető szomszédok, Loki, Bruce és Natasha esetében pedig Tony Stark. 

WTNV, Ady, FrostIron, meg a többiek

Menjünk mondjuk hátulról előre, mert most ahhoz van kedvem. Maradt kb. negyed órám, hogy megírjam ezt a bejegyzést, szóval bocs, ha a sietségem jelei (lásd: félregépelés, helyesírási hibák, stb.) meglátszanak, ígérem, később kijavítom őket.

Szóval, akkor többiek. Összeraktam egy dokumentumba az eddigi összes Loki fejezetet, és átkonvertáltam nektek pdf-be, hogy le tudjátok tölteni, és kedvetekre olvasgatni. Hát nem aranyos tőlem? Nem, de ez igazából költői kérdés volt.

A pdf-et ITT lehet megtekinteni, illetve letölteni (súlyos eseteknek a letöltés ez úton zajlik: rákattintasz jobb egérgombbal a szürke felületre ---> mentés másként, és innentől szerintem bazi egyértelmű, mit is kell csinálni). Raktam hozzá egy pluszt is, név szerint a nyolcadik fejezet első felét, amivel - mondhatni - elég jól haladok, és talán ezen a héten végzek is. Akkor frissítem a pdf-et, és megtaláljátok a bejegyzés legalján.

FrostIronról. Ma, hajnali negyed kettőkor, mikor még bőszen tanulnom kellett volna mondjuk törit, vagy esetleg egy kis fizikát, ránéztem a facebook logóra - nem mintha nem tenném ezt minden nap - , és az ihlet nem megszállt, pofáncsapott. Izomból. Nos, ennek az ihletnek a szüleménye, az lejjebb lesz látható, miután befejeztem a rizsát itt minden olyan dologról, ami k*rvára nem fontos.

Adyt meg a WTNV-t vegyük egy kalap alá, mert nekem is sikerült összehoznom a kettőt. Szóval Ady, mint sikeres költő, Night Vale-ben kísért, és a két rádiós, No és Cecil eldönti, hogy meginterjúvolja a mi halott költőnket. Hogyan született? Igazából iskolai feladat volt. Eredetileg. Készíts egy interjút Ady Endrével az életútjáról, és a művészi pályájáról. Na, hát mi - értem ez alatt a padtársamat, és engem - kicsit eltájolódtunk az életúttól és a művészi pályáról, így sikerült Ady magánéletébe beletúrkálnunk. Ennek külön bejegyzést szánok, mert ép ésszel nem bírnátok ki két olyan baromságot, mint a FrostIron fic, és az Ady/WTNV fic.

Következzék tehát életem nagy műalkotása, a...

Hogyan tanult meg Loki facebookozni?

 - Akkor... most mit is kell csinálnom?

 - Válassz ki egy előnyös képet!

 - Hogyan...

 - Hajj, állj odébb! Még Steve-vel is jobban haladtam, de még a bátyáddal is!

 - Nem a...

 - Jó, jó, tudom, nem a bátyád.

 Első tény: Lokit valóságos képtelenség megtanítani facebookozni. Esküszöm, a megboldogult nagyapám hamarabb megtanulja segítség nélkül, mit kell kezdeni a webbel, mint ő. A YouTube-ot már meg sem mertem mutatni neki, még a végén hátast dob nekem a sok videótól.

 Második tény - vagyis inkább észrevétel: Lokiról nincs előnyös kép. Mondjuk, eddig semmilyen kép nem készült róla, csak egy, az us a S.H.I.E.L.D. alkotása, és azt is törölték a netről, sőt, mindenhonnan.

 - Jó, azt hagyd ki, majd csinálok rólad képet - legyintettem, és a következő lépésre ugrottam.

 Lakhelye: Stark torony, iskolái: egyáltalán járt iskolába?, munkahelye: egyelőre nincs, egész nap a kanapén döglik, és latin-amerikai sorozatokat néz, mint valami öreg macskás néni, meg banánturmixot iszik, mondván, görcsöl a combja. Na, ezt ott bebukta, hogy a banán görcsoldó.

 Harmadik tény: Loki lusta. Frankón, jobban, mint én. Legalább veszem a fáradságot, és lesétálok a garázsba, úgy csinálni, mintha dolgoznék is valamit, de pizzát eszek, Comedy Centralt nézek, és sörrel öblítem le mindezt. De ő... ő csak ül, és semmittesz. Nyíltan.

 Negyedik tény: Ez az idióta, net-analfabéta szeret engem. Nem úgy, mint egy óvodás kis "jajjdeszeretem" módon, hanem úgy igazán. És hogy mióta? Amióta kiosztották mellém, ezzel a mondattal:

"Stark, hasznosítsa a tudását!"

Ez S.H.I.E.L.D. nyelven annyit jelent: baszd meg, és szed ki belőle mindent, amit tudsz! Persze, a mondat első felét nem kell szó szerint érteni.

 Ötödik tény: Legyen ő bármilyen gonosz, és bármilyen lusta, én viszonozom a szerelmét. Mert ilyen a szerelem, nem? Mindig akkor jön, ha nem számítasz rá. És abba szeretsz bele, akibe nem is akartál.

Nem mellesleg új, eszméletlenül csodálatos képet csináltam a Lokishoz, amit beállítottam az asztalomon háttérképnek. Mellesleg rajta van a címe. Mert igen, már van címe a Lokisnak. A kép pedig ITT tekinthető meg.

Hetedik fejezet

Kreativitásom túlteng ma mindenen, de tényleg. Nem is értem, hogy állhattam most neki írni, mikor ilyen csapnivalóan szar a kifejezőképességem, de inkább hanyagoljuk. Hogy miért nem volt eddig új rész?
Elutaztam.
Sürgősen.
Emellett viszont nagyon jó volt. Megpróbáltam írni - helyesbítve próbáltunk - , de hát az olyan volt, mintha megpróbálnál 15 autót eltolni puszta kézzel. Egyszóval lehetetlen. Kép nincs. Ez sem lett valami észveszejtően hosszú, de majd lesz egy rész... ami ennek az eleje lesz. Hogy mégis m a jó frászt csinált kedves Viki, Loki és Tony abban a néma 12 órában.És elmondhatom, hogy a problémák az előző fejezetnél kezdődtek, és az utolsó résznél sem fognak véget érni.

 Tizenkét óra telt el úgy az életemből, hogy a két lábon járó luxus és eleganciához egyetlen keresett vagy keresetlen szavam sem volt, ahogy neki sem hozzám. Nem tartottuk szükségesnek, hogy egymáshoz szóljunk, és úgy gondolom, ez jól is volt így.

 Talán azt hihette, a csókjával van a baj. Azzal tulajdonképpen semmi baj nem volt, sőt talán a kelleténél jobban is élveztem, mert amikor az ajkaink összeértek... nos... repestem az örömtől, olyan jól voltam, mint még soha. Csak hogy ez a gyengédség, ami ott az ajtóban fellépett nála, nem egyeztethető össze a korábbi "dugjunk-mert-én-úgy-akarom" viselkedésével. Ki a frász gondolná ez után, hogy egyáltalán léteznek érzései?

 Mert én biztosan nem.

 Most is, itt ültünk egymás mellett, egy szót sem szóltunk egymáshoz. Tonyék - megint - berúgtak, bár most volt okuk rá. Holnap repülünk vissza New Yorkba, hála a jó égnek, meg a reptérnek. Este nyolckor már a repülőről olvashatom a Büszkeség és balítéletet, arról álmodozva, mennyivel jobb lenne nekem egy Mr. Darcy, mint egy Loki. Ha esetlegesen mégis kiderülne, hogy ez utóbbi személynek eléggé valószínűtlen módon van lelke, akkor képes vagyok megváltoztatni álláspontomat. 

 A karaoke-gép már forrt a sok megdolgoztatástól, de még mindig ment. Másfél órája kornyikáltak szakadatlanul, és egyedül akkor álltak meg az éneklésben, mikor valamelyik ivott, vagy kiment a mosdóba.

 Tizenkét órája nem szóltunk egymáshoz semmit. Nem mintha haragudnunk kellett volna a másikra, csupán úgy gondoltuk, jobb, ha nem beszélünk arról, ami reggel történt.

 És ezt a tizenkét órás csendet ő most megtörte.

 - Bruce elhívott már...

 - Nem - szakítottam félbe olyan hangnemmel, amit még akkor sem használtam volna, ha egy kicsit is haragudnék rá.

 - Ó.

Ó... Bizony, ó. Lehet, hogy ő nem bánta, én viszont egy kicsit igen. Huszonhárom éves létemre igazán kellett volna, hogy legyen egy kapcsolatom, ami tovább tart két-három hónapnál, és nem egy másik nő miatt dobnak. Persze, mindenki tudta Wayne-ről, hogy ő nem az a fajta ember, aki híres a hosszú kapcsolatairól, inkább az ellenkezőjéről.

 - Újítottál be csajt?

 - Nem. De nem is nagyon akartam - bámult az üres kóláspohárba. Csak ekkor vettem észre, hogy sötét haja valamivel rövidebb lett, mint volt. Nem nagyon szoktam figyelni, hogy mekkora a haja, de valahogy most, hogy a fajét előrehajtotta, és sötét pólója alól kibukott az egyik csigolyája, sikerült megfigyelnem.

 - Csak nem levágattad? - Ennél hülyébb kérdést még életemben nem tettem fel. Persze, Viki, visszanőtt magától, méltatlankodtam magamban.

 - De - bólogatott. - Már nagyon... hosszú volt.

 - Sokkal jobban áll?

 - Tényleg? - nézett rám a szeme sarkából.Tökéletes ellentéte volt a sötét szeme a sápadt, hamuszürke bőrével szemben. Egy pillanatra visszafojtottam a lélezetem, majd biccentettem egyet.

 - Tényleg.

 Amikor kettesben szívtunk el egy utoló szál cigarettát, az olyan érzés volt, mintha minden szippantása után smároltunk volna. A gond csak az volt, hogy hamar elfogyott. Ritkán cigiztem, csak akkor, amikor már ráértem. Nem volt rá mindig szükségem, egyszerűen nem tudtam rászokni. Ő viszont cigizett. Reggel és este, kávé és pia mellé, meg gondolom, úriemberhez illően szex után. Nem jöttünk ki túl jól egymással, de a közös cigizések alkalmával mindig jót derültünk azon, hogy mekkora barom is a másik. Néha egymáshoz értünk, akkor lepleztük, mennyire is szeretnénk megérinteni a másikat feljebb, vagy lejjebb.

 Tonyék két órája karaoke-ztak szakadatlanul, és mikor már nem tudtuk élvezni a kornyikálást, enyhítettünk a szenvedésen: benyomtunk egy fél üveggel a Jamesonból.

 - Tudod, hogy mit bírok benned? - nevetgéltem az ujjam köré tekergetve az egyik tincsét. - Olyan vicces a hajad! - nevettem el magam, és észre sem vettem, hogy a kanapéról rögtön a földön landoltam, és visszaadtam neki a cigit.

 - Hogy érted, hogy vicces a hajam? - szippantott belőle mélyet. Ő nem ivott túl sokat, az üveg túlnyomó része inkább az én poharamban volt.

 - Hát olyan... humoros - nevettem.

 - Nem az.

 - Deee...

 - Azt hiszem, eleget ittál - sóhajtott, és felkelt mellőlem. - Gyere, felviszlek!

 - Húú, Mr. Luxus ágyba visz! Éljen! - nevettem, és elfeküdtem a kanapén. - Köszönöm, Mr. Luxus, de én a kanapén alszom.

 Megállt mellettem, és azzal a pillantással nézett rám, mintha azt mondaná "lehetetlen nőszemély".

 - Fogócskázzunk - pattantam fel azon nyomban. A pupillám kitágult, oktalanul öntött el az adrenalin. valószínűleg átestem a holtpontomon, és már ha akartak volna, akkor sem tudtak volna ágyba dugni, hogy aludjak. Elfutottam a teljesen üres szárny felé, a lépteim zaja halkan vert visszhangot. Ez a szárny már nem volt befűtve a másikkal szemben, és július vége felé Gothamben már elég hűvös volt az idő New Yorkhoz képest.

 Loki a fejét ingatva indult meg utánam, néha meg-megállt, körülnézett, a festményeket és a szobrokat vizsgálta. Mondjuk azokon volt mit, elég sok volt belőle. Elbújtam az egyik ajtó mögött. Sötét volt odabenn, és úgy éreztem magam, mint egy nyolc éves gyerek a ruhásszekrényben. Amikor kinéztem a kis résen, a Hold fénye halványan megvilágította az arcomnak azt a részét. Hirtelen magam mellé rántottam Lokit is, aki nem tudta, hogy rajtam, vagy a búvóhelyemen lepődjön meg inkább.

 - It's you, It's you, It's all for you, everything I do, I tell you all the time, Heaven is a place on Earth with you. Tell me all the things you want to do, I heard that you like the bad girls Honey...

 - Is that true? - fejezte be helyettem a versszakot. A szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, és ekkor észrevettem azt a szelíd mosolyt az arcán.

 - Hát ismered?

 - Vagy csomószor hallottam a rádióban, megmaradt a fejemben - vont vállat. Most valahogy teljesen más volt, mint New Yorkban. Talán a hely tehette... vagy a délelőtt. Igazából nem is nagyon érdekelt.

 Egyedül arra eszméltem fel, hogy a szánk megint a másikét keresi, és a karom az ő nyakát fonja körül. Ez a pillanat valahogy ötször tökéletesebb volt a többinél. Nem volt itt sem Tony, sem Bruce, sem senki. Nem figyelt minket a biztonsági kamera, nem akart a hatalmas ablakok előtt megkefélni, csak... egyszerűen...

 Csókolni. Szenvedélyesen. Itt, a sötétben.

<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet
<negyedik fejezet
<ötödik fejezet
<hatodik fejezet

nyolcadik fejezet>

LOKI'D

A helyzet az, hogy jelentkeztem egy novellaversenyre. Négy napom van, és semmi ötletem, de rajta vagyok az ügyön! Drukkoljatok. Hoztam egy olyat, hogy részlet a következő fejezetből (az eleje, tulajdonképpen, mert ennél többet nem tudtam írni személyes problémák miatt). Meg egy képáradat, ugyanis tegnap közzétették a Thor 2 zseniálisan jó trailerét. Szeretem a Marvelt! <3

És a kedvenc képeim:

Kétségtelenül az utolsó a legjobb.

*

 Kegyetlenül csókolt, vadul, mintha évek óta nem csókolózott volna. Egyik kezével a nyakamat tartotta, másikkal könyörtelenül húzott magához, ujjai finoman markolták a hajamat. A nyelve megpróbált bejutást nyerni, ám ezt az örömet eszem ágában sem volt megadni neki. Egyfajta büntetésül az előbbiért a számba harapott óvatosan, mégis, megremegtem az alsó ajkam finom csócsálásától.
 Vele ellentétben én nem élveztem annyira. Olyan volt, mint a lassú halál, ami előtt elszívsz egy füves cigit, és végigröhögöd az egészet, mert az életed már annyira szar, hogy nem érdekel a fájdalom.
 Belenyögött a csókba, csípőjét finoman az enyémnek dörgölve. A kezében rongybabaként mozgatott, marionett bábu voltam a számára, amit a kedve szerint táncoltathat.

Fejfájásra hivatkozok.

A helyzet az, hogy az amatőr író eme elmebeteg alkotását hasogató fejfájás, és láz közben írta, ezért megfogalmazása ködös lehet, nehezen érthető az olvasó számára. Nem olvastam át, mert úgy érzem magam, mint egy pszichopata - az vagyok... -, akinek a koponyájára rátaposott egy elefánt, de úgy teljes erőből. A rész rövid lett, bár nem sokkal, mint a többi, de lehet, hogy ezt is a felezős megoldással töltöm fel: ez az első fele, és holnap megírom a másodikat. Minél hamarabb megpróbálom hozni a részeket, de nekem is vannak kötelezettségeim - könyvtárba járás - , és egészségügyi problémáim - fejfájás. Hozzátok az Advil Ultrát, és hívjatok papot, mielőtt itt pusztulok el! (Ja, és... szerintem a fejezet végén a kép beszél helyettem)

 Ha szavakkal kellene jellemeznem a főnökömet, a sorban az első a perverz lenne, azt követné a nagyképű, aztán az enyhén alkoholista és végül a milliárdos. De ez még így sem a teljes lista, ugyanis Tony Starkot a bulvárlapokban legtöbbször a pénze és a női miatt említik meg, na meg persze a csodapáncél is egy meghatározó ok, amiért a címlapokon látjuk.

 A másik oldalon pedig ott van Bruce Wayne. Tony pepitában. De tényleg, mindkettő zseni, milliárdos, playboy és emberbarát. Bár az elsőben néha kételkedem, amikor meglátom őket részegen azt énekelni, hogy "I kissed a boy, and I liked it". Csodálom, hogy még nem tették meg.

 Két hete, azaz a Gothamben tartózkodásunk óta ez a két agyalágyult mindenhova kísérget. Egy idő után valóságosan idegesítő. Azt hittem, ez a kis kiruccanás olyan lesz, mint egy fizetett szabadság a főnökömmel, ehhez képest úgy érzem magam, mintha egy éve lennénk itt. A munkaidőm meghosszabbították akaratom ellenére, reggel nyolctól este kilencig. Az ember azt hinné, ledőlhet, miután hazaér a munkából, vagy egy órát dolgozik még, aztán lezuhanyozik és elalszik, csak sajnos ez nem így működik a Wayne és Stark családnál. Hetente kétszer, általában szerdán és pénteken mindig elrángatnak valami partira, ahol bájcsevegnem kell öreg fószerekkel, akik már vagy öt éve nem döngettek meg senkit, és egy olyan könnyen kapható ribancra van szükségük, akinek az óradíja viszonylag alacsony, és még csinos is. Kár, hogy én nem vagyok ribanc, de még csinos se.

 Ha Mr. Főnök és Mr. Milliomos éppen nem a partin, akkor otthon iszogattak. De néha még a partik után, otthon is elfogyott egy-két pohár scotch. Vagy üvöltöztek, vagy karaoke estét tartottak körülbelül minden este. Egyiknek sem volt éppen a legszebb hangja. Reggel pedig elvárták, hogy 115%-osan teljesítsek az irodában, aktívan vegyek részt a megbeszélésekben, és javasoljak olyan ötleteket, amik mindkét cég előrehaladását segíthetik. Csak hogy ez a 115% egy hét után lecsökkent a háromnegyedére.

 Minden nap kérdezgettem Tonyt, mikor szándékozik visszamenni New Yorkba, de soha nem adott megbízható választ. Mindig kitalál valami mást, mintha tovább akarna itt tartani minket, hogy vendégeskedjünk Mr. Wayne kúriájában.

 A tizenötödik napon ott álltunk a repülőtéren, és vártuk az érkező gépet. Azt nem tudtam, hogy ki utazik vele, és hogy miért érdekli ez a két kis idiótát mellettem, minden esetre tettem, amit mondtak: mentem velük, szépen kiöltözve, és vártam, hogy befusson a gép. Mr. Wayne keze a derekamon pihent, Tony pedig egy aktatáskát szorongatott a kezében. Jól néztünk ki így hárman: a szőke csaj blúzban és szoknyában, mellette az egy fejjel magasabb milliárdos, illetve a legkisebb a három ember közül: Tony Stark egy aktatáskával a kezében.

 Nem voltak hajlandóak elárulni, ki érkezik a géppel, de már nem is kellett. Megláttam a fekete loboncot, és a fekete öltönyt, ez után pedig többre nem is volt szükségem, hogy tudjam: Lokit hívták ide. Basszus! Miért kellett idehívni? Miért nem volt jó, hogy minden este hívogatja Tonyt? Fehérebb lettem, mint a fal, és megmerevedtem. Átvette a bőröndjét, és egy nemes előkelőségével sétált oda hozzánk. Mintha ő lenne a világon a legmenőbb üzletember, két gorillával az oldalon, sok-sok paparazzóval körülvéve, mellette pedig a millió dolláros csajai. Közelebb érve azonban feltűnőek lettek a karikák a szemei alatt, és az az enyhe pír az arcán, ami valószínűleg a kinti csípős időtől maradt rajta. Most még sápadtabb volt, mint szokott lenni, és nem tudtam eldönteni: a rosszullét okozza ezt, vagy valami más tényező, amiről én nem tudok. A két fiú mosolyogva köszöntötte.

 - Mit keresel itt? - néztem fel rá. Ilyenkor átkozom az eget, hogy megálltam a növésben a 173 centimmel, ő meg minimum tizenöt centivel magasabb volt. Mondjuk még így is jobb helyzetben vagyok, mint a főnökön a maga 1 méter 58 centijével.

 Jó, tudom, bunkó dolog volt egyszerűen köszönés nélkül nekiszegezni a kérdést, de azt hittem, megszabadulok tőle egy pár napra. Úgy látszik, ez nem így történt. Sápadt ujjaival idegesen túrt a hajába, még jobban hátrasimítva azt.

 - Én is örülök, hogy látlak, Viki. Köszönöm, jól vagyok, és az út is remekül telt. Tudod, Tony úgy egy éve nekem adta a Stark Indstries harminc százalékát, szóval a bevétel és a jogok harminc százaléka az enyém, és Mr. Wayne-nek az én engedélyem is kell, hogy engedélyezhessék a fegyvergyártást, amire a mi gothami hősünk pénzt adott - mutatott ekkor Bruce-ra, aki fapofával állt mellettem, és kezét lassan leemelte a derekamról. - Na, és te hogy vagy?

 - Kösz, jól - sziszegtem. - Miért nem iratjátok vele alá a papírokat, aztán külditek haza a francba? - néztem a fiúkra. A pasas társasága volt a legutolsó, amire most vágytam. Legszívesebben felmondtam volna, majd a végkielégítésemből elmentem volna egy luxushotelbe, hogy ott jacuzziban áztathassam magam, utána pedig befizessek egy iszappakolásra, ami ellátja a dolgát, ameddig egy Adonisz masszíroz. Jelen pillanatban erre annyi volt az esély, mint hogy a tyúktojásból csodálatos páva kel ki. Viszont szemem előtt lebegett az egyetemi előadóterem. Ha megszerzem a pénzt, és időben befizetem, már csak két félév van hátra, és egy csodálatos diploma fog a falamon függni, azt hirdetve, hogy elsőrangú - na jó, ne túlozzunk - grafikus és borítótervező leszek.

 - Tudod, drága, a jövő hétre szabadságot rendeltem el az összes alkalmazottnak, és képzeld, még neked is. De úgy látszik, elfelejtettem szólni - vigyorgott szórakozottan, majd elnevette magát. Már nem érdekelt. Annyira fáradt voltam, hogy én is csak röhögni tudtam azon, hogy elfelejtette velem közölni. - Gyere, Loki, tegyük be a cuccaidat a csomagtartóba, aztán átviszünk Wayne-hez.

 - Nem, kösz, már foglaltam magamnak hotelszobát - intette le őket, és a csomagtartó felé húzta a bőröndöt, majd egy laza mozdulattal behajította. Megigazította az öltönyét, illetve a nyakkendőjét - ez volt az elmaradhatatlan mozdulata -, majd bevetette magát a hátsó ülésre, mellém. Vagyis nem közvetlenül mellém, mert a másik oldalra ült, de a lényeg, hogy egy karnyújtásnyi távolságra voltunk egymástól.

 A motor halkan zúgott, a klíma beindult. Tony scotchot ivott, és szerencsére nem ő vezetett, bár Bruce-szal sem mentünk többre. Most visszafogta magát, tekintve, hogy Loki is az autóban van. Loki keze lassan araszolt felém a bőrülésen. Két dolgot tehettem volna: rávágok egy rohadt nagyot, hogy ne tapizzon többet, vagy hagyom, hogy megérintsen. Nem tudtam, látja-e, vagy sem, hogy észrevettem, mit művel, de hagytam. Nem ellenkeztem, mert nem akartam. Vagy talán igaza volt: belefáradtam az előle való menekülésbe, és már ésszerűbbnek láttam hagyni magam, mint ellenkezni ellene. Pár pillanat múlva éreztem, ahogyan a hűvös ujjak a combomra kulcsolódnak, és... nem csinálnak semmit. Ott pihentette a kezét, mintha az elmulasztaná a zsibbasztást, vagy megszüntetne bármilyen fájdalmat, ami az ujjait gyötri.

 A kézfejem lassan közeledett az övéhez. Óvatosan értem hozzá, és így is mindketten összerezzentünk, amikor egymáshoz értünk. Az övéhez képest az én kezem maga volt a megtestesült barnaság, pedig ezen a nyáron még csak egyszer tudtam elmenni a strandra. Belül... a tüdőmnél... valami égett. Olyan volt, mintha lázas lettem volna, csak sokkal jobb. Na meg nem az egész testemben, csak kizárólag a mellkasomban. Pókerarccal bámult előre, vagy éppen ki az ablakon, amihez kedve volt, de nem nézett rám. Esze ágában sem volt, még csak rám sandítani sem. De a pulzusa az egekben volt, éreztem.

 - Jössz, Loki? - fordult hátra Tony, mire rögtön elkapta a kezét rólam. Mintha attól tartott volna, hogy Tony elítélné ez miatt.

 - Előbb beszélek az asszisztenseddel, aztán beviszem a cuccaimat. Menjetek előre, sietek - azzal a két milliárdos kiszállt, s egymást löködve-bökdösve, nevetve vonultak be a talán már több száz éves, ám belülről alig ötvennek tűnő kisebb kastélyba. Lokira emeltem a tekintetem, aki most ismét engem nézett, mintha bele akarna nézni a szívem legsötétebb zugaiba, hogy aztán a legrosszabb félelmeimmel kergessen a rémálomba.

 - Mit mondott rólam Tony? Tudom, hogy egyik pillanatról a másikra nem tudsz megutálni, és tudom, hogy néha úgy viselkedem, mint aki csak dugni akar a nőkkel, de tudnom kell, ő mit mondott, és én mit mondhatok, hogy ezeket a tévhiteket eloszlassam.

 Nagyot sóhajtottam, majd mély levegőt vettem.

 - Azt mondta, soha nem szerettél, és nem is fogsz. Úgy állaított be, mint valakit, akinek nincsenek érzései, és a dugás neki olyan, mint másnak a foci vagy a tenisz: testmozgás, sport.

 Néma maradt. A szája egyetlen, vékony vonallá szűkült, és továbbra is a szemembe bámult. Elvesztem a szemeiben, olyan gyönyörűek voltak.

 - Ez nem igaz. Éreztem, most is vannak érzelmeim, de nem mutatom ki őket. Mert ha érzelmes vagy, vagy ha szeretsz valakit, ellened tudják fordítani, és úgy tudják használni, mint egy fegyvert. Nem szeretném, ha erről Tony tudna. Arról sem kell tudnia, hogy beszéltünk, csak... mondd neki azt, hogy elsimítottuk a repteres dolgot.

 - Nekem... nekem elmondod, ki az, akinek nem mutatod ki az érzelmeidet? - néztem rá esdeklően. A kezeink ismét megtalálták egymást, de nem fonódtak egymásba, mert ő elkapta.

 - Időben tudni fogja - szállt ki a Maseratiból, mintha mi sem történt volna. Magam elé meredtem, és csak néztem a kárpitot. Elvesztem a mintában, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Kábán szálltam ki a kocsiból, és segítettem bevinni a cuccait, ám mielőtt az ajtót kinyithattam volna, megragadta a felkaromat, és csendre intett. Megint úgy éreztem magam, mint valami rossz kémfilmben, ahol hallgatóznunk kell. Fülelt egy pillanatig, majd mikor szólásra nyitottam volna a szám, mondván nincs semmi zaj, pár percig hatékonyan elhallgattatott.



<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet
<negyedik fejezet
<ötödik fejezet

hetedik fejezet>

A rész, ami nem szól semmiről az égadta világon

Akkor érzed, hogy fáradt vagy, ha a "piros" helyett "prostit" olvasol. Pedig nem vagyok fáradt, de most (igen, fél tizenkettőkor) sikerült újra felkelnem, miután visszatértem a vasútállomásról. Szóval emberek, kétszer átolvastam a fejezetet, és még mindig nem látom értelmét egyetlen olyan dolognak se, ami amellett szólna, hogy ebben a részben valami... bármi történik vagy történni fog. Szar lett, bár én speciel az álmos fejemmel jó sokat röhögtem rajta. És tudom, hogy sokszor áradozok a "smaragdzöld szemeiről".

 Tony mellett sétálva nem is éreztem magam annyira magányosnak. Jobb program volt ez, mint ott ülni a pultnál, és mások örömét vagy bánatát hallgatni, ameddig te magad is halálra unod magadat. Mosolyogva, kezeket rázogatva fogadta a gratulációkat. Már minimum hússzor fogtam kezet új emberekkel, és próbáltam megjegyezni a nevüket, ám ha háromnak meg tudtam, az már csodának számít. Az ajtóra bámultam. Ott állt ő, azzal a férfias eleganciájával, és karizmatikus megjelenésével. Mosolyogva beszélgetett egy tömény vörös hajú nővel, aki nevetve hallgatta őt. Közben vékony ujjai finoman lazítgatták a nyakkendőt. Látszott rajta, hogy most nem szívesen hordaná, de nincs mit tenni. Kétségtelenül elegáns volt, mint mindig.
 - Vic.. - bökött oldalba Tony, majd észrevéve, hogy engem szólítanak, kezet ráztam egy ősz, kopaszodó emberrel. Szürke szemeiből sugárzott a megértés, dús szakálla alatt szája mosolyra húzódott. Amint ellépdeltünk mellőlük, Tony megragadta a karom, s fülemhez közel hajolva suttogott. Lehelete a nyakamat simogatta, s a pihéket felborzolta. - Több ilyen ne legyen, rendben?
 - Persze. Csak kicsit...
 - Tudom. Láttam, merre kalandozott el a tekinteted - mosolygott rám megértően, majd a mellettünk elhaladó pincér tálcájáról lekapott egy martinit és a kezembe nyomta. - Máris sokkal titkárnősebb vagy.
 A parti végére tulajdonképpen három pohár martini tartalmát öntöttem ki a szobanövényekre. Nem mondtam Tonynak, de utálom a martinit. Majd csak valahogy túléli, ha közlöm vele ezt a tényt. Totál részegen táncolt a már szinte teljesen üres parketten valami nővel, aki láthatóan nem nagyon értékelte Tony felé tett igyekezetét. Elrángattam onnan az idióta főnökömet, aki röhögve esett el majdnem, és ha Loki nem nyúl a mellkasa alá, talán még a balesetire is vihettem volna.
 - Kösz - morogtam neki. Az után az este után ez volt hozzá az egyetlen jó szavam. Miután megpróbált rám mászni, megkértem, hogy hívjon taxit. Nem kívántam több időt vele tölteni, csak el akartam húzni. Akkor jöttem rá, hogy valamennyire félek tőle. Hiszen normális ember nem lök csak úgy az ágyára azzal az indokkal, hogy tök cuki vagy. Nem, normális ember először lesmárolna, és nem a hálószobájába invitálna. De számba kell vennünk, hogy az én hibám is: nem kellett volna megkérnem a szobájának bemutatására.
 Íme, hölgyeim és uraim az az ember, akiről először gondolnák azt, hogy bármi köze is lenne a perverzséghez. Hiszen ki hinne olyannak, aki azt mondja, a férfias elegancia és a fekete öltöny mögött megbúvó lélek egy kegyetlen emberé? Nem is biztos, hogy kegyetlen, de hogy perverz, az igen. És én pont ezért fogok tőle távolságot tartani.
 Beültettük - ha pontosak akarunk lenni, befektettük - Tonyt a hátsó ülésre, ahol aztán rögtön be is vágta a szunyát. Nem csodálom, rendesen kiütötte magát. Loki mellé ültem az anyósülésre, míg ő a volán mögött igazgatta a nyakkendőjét.
 - Muszáj ezt most? Haza akarok érni - sóhajtottam, és az ablaküvegnek döntöttem a fejem. Haza akartam érni, hogy ledobhassam a cuccomat, lezuhanyozhassak, és kizárólagosan a saját ágyamban aludjak. A kocsi nagy sebességgel repesztett a szinte teljesen üres utcákon, egészen a Stark toronyig.
 - Várj meg, ameddig felviszem ezt az idiótát! Utána hazaviszlek, rendben? - nézett rám, miközben kicsatolta a biztonsági övét. Rábólintottam, majd az indítóban lustálkodó kulcsra meredtem. Biztosan nem fog hazavinni. Tudom, hogy lesz valami csavar a csak hazaviszlekben. Nem akartam tudni, mi folyik a hátsó ülésen, mikor Tony nyöszörögve és morogva nyekeregtette a bőrt. Loki valósággal elvonszolta a bejáratig, majd meghagyta az egyik komornyiknak, hogy vigye fel. Vagyis gondolom, ezt mondta, mivel túl messze volt, hogy halljam, és a kocsiablak is valamennyire hangszigetelt. Pár perc múlva elegánsan huppant be mellém, és ismét öltözékét igazgatta. Nem értem, minek olyan fontos neki, hisz a sötétített üvegeken keresztül senki nem látja a megráncolódott öltönyét, engem meg totál nem érdekel. Mindegy, úgy látszik, ez a heppje.
 Az egyik pirosnál hosszabb autósorba keveredtünk. Mellettünk is tele voltak a sávok; úgy látszik, mindenki most indul haza. Ott, a piros lámpa fényében lassan kezdte kioldani a nyakkendőjét. Fájdalmas lassúsággal húzogatta le a csomót, egyre lejjebb és lejjebb. Utoljára kinél láttam ilyet? Passz. De le merném fogadni, hogy akkor is tátott szájjal nézhettem. Csontos ujjai végül ismét a kormány után nyúltak, mikor a lámpa zöldre váltott. Lassan araszoltunk a különböző, esti harmattól fénylő kocsik mellett.
 - Csukd be a szád! - intett úgy, hogy rám sem nézett. Elfordítottam a fejemet, de éreztem a pillantását. Azt a szúrós, smaragdzöld szempárt, ami áthatóan pillantott rám. Mintha keresztüllátna rajtam. A lakásomhoz vezető leghosszabb utat választotta; okos trükk. Gondolom beszélni akar, de belőlem aztán egy nyamvadt információt sem húz ki. Nem engedem, hogy megtalálja a gyenge pontomat. Azt nem engedhetem. Így is túl sokat tud már rólam, nem akarom, hogy ez gyarapodjon.
 - Gyakran beszélsz a családoddal?
 - Nem, nem igazán. De amikor az időm engedi, beszélek velük.
 - Szereted őket?
 - Ez nem kérdés. Volt olyan idő, amikor... haragudtam rájuk, de soha nem tudtam volna őket utálni.
 - Nem azt kérdeztem, utálod-e őket. Egyébként is, utálni és nem szeretni valakit két teljesen különböző dolog.
 - Mondd meg őszintén, te mibe nem kötsz bele? - néztem rá fájdalmas arckifejezéssel. Kezdett irritálni a pasas. Gázt adott az Audinak, és elrepesztettünk a társasház előtt, ahol lakom. - Ho-hova megyünk? Elhajtottál a...
 - Tudom. Azt mondtam, hazaviszlek, de ez nem kizárólag azt jelenti, hogy hozzád megyünk.
 - Megyünk? Többesszámban?
 - Mégsem hagyhatom, hogy megerőszakoljanak. Veszélyes környéken élsz.
 - Itt az egyetlen, aki engem meg akar erőszakolni, az egy kocsiban ül velem. Remélem, jól érzem - fontam össze a karom a mellkasom előtt durcásan. Az utálkozási listámon az első, második, harmadik és negyedik helyet is ő foglalta el, mögötte pedig az, hogy utálom, ha helyettem hoz döntéseket valaki. Nem szólalt meg. Percekig csendben maradt, és csak az útra meredt, mintha én ott sem lennék és meg sem szólaltam volna. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy gyűlöltem a magatartását, és a hozzáállását a dolgokhoz. Ha olyat mondtam neki, ami nem kedvére való, akkor csak nagyon egyszerűen lerendezte a dolgot és nem szólalt meg. Egek, ez a hapsi merő magabiztosság és dac! Bár mintha kicsit megfutamodna, mikor hamar témát vált, és elengedi a füle mellett azt, amit mondtam.
 Amikor a luxuslakásának háztömbjéhez értünk, az alagsori parkolóhoz ment. Leengedte az ablakot, amin át behallatszott a motor halk búgásának visszhangja. Valamiféle kis kártyát dugott be a gépezetbe, ami egyet csipogva felemelte a fehér-piros csíkos rudat. Kevés kocsi állt itt, és a legtöbb olyan volt, amit csak egy gazdag ember engedhet meg magának. Fekete Mercedesek, Maseratik, szürke Audik és Lamborghinik sorakoztak egymás mellett, szinte mérnöki pontossággal. Maximum harminc kocsi lehetett itt, a többi csak üres hely volt, ahol a madarak csipegettek.
 - Csendben kell fellépcsőznünk, vagy hangoskodhatunk a liftben. Melyikkel akarsz menni? - nézett rám bejárva a kocsival az egyik sarokba. Mikor leállította a motort, még egy fél percig csendben nézegettem ki a fejemből végiggondolva azt, amit mondott.
 - Menjünk lifttel. Lusta vagyok lépcsőzni - szálltam ki, és ő rögtön követett engem.
 - Nem fázol?
 - Egy kicsit. - Fekete zakóját gyengéden a csupasz vállamra tette, és derekamat óvatosan átkarolta. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam az érintésétől, ezért inkább eltávolodtam tőle. Megmarkoltam az alkaromat, és az ajkamba haraptam. Nem akartam, hogy hozzám érjen, vagy csak beszéljen. Nem akartam vele semmiféle kapcsolatot létesíteni.
 Egy kicsi, piros, világító nyilacskát nyomott meg, s amíg vártuk, hogy a lift leérjen, folyamatosan engem nézett. Nem tudom, mit talál bennem ennyire érdekesnek, hogy folyton nézegetnie kell. A ruhám nem volt túl extra... Talán féltette a zakót. Igen, ez remek indok! Úgyis olyan kiöltözés-buzi.
 Mindketten elegánsan léptünk be a fémdobozba, mint két ügynök a Man In Blackben, csak kutya nélkül. Jesszus, milyen sápadtnak tűnik a szürke falak között! Megijedtem, mikor enyhén szólva letámadva állt előttem. Keze elsüvített a fülem mellett, s megtámaszkodva apró párafoltokat hagyott a hideg acél felületén. Rémesen hosszú és vékony kezei vannak. Ez pedig akkor idegesít majd leginkább, mikor megpróbál átölelni.
 - Nem akarom vesztegetni az időmet - motyogta reszelős hangon, majd enyhén megköszörülte torkát. Ez kicsit kizökkentett abból az ijesztő, űzött vad állapotból. - Szóval mi lenne, ha itt és most csinálnánk?
 - Hogy mi van!? - nevettem fel hisztérikusan. - Nem vagyok senki egy éjszakás kalandja, ezt tisztázzuk. - A fejemet ráztam. Rémesen irritált, ahogyan az a smaragd szempár kizárólag engem bámul.
 - Nem kérem, hogy egy éjszakás legyél. Lehetsz több éjszakás is - nevetett, de valahogy nem tudtam értékelni a vicc-féleségét.
 - Sajnálom, de... nem. Nem hiszem, hogy ma este képes lennék bárkivel is testi kapcsolatot létesíteni, legyen az bármilyen.
Tovább nevetett. Nem értettem, min, de rá hagytam. Nem érdekelt annyira az ok, mert ha az érzékeim nem csalnak, ennek a csilingelő nevetésnek az oka én vagyok. Kész megváltás volt az ötödik emeletre érkezést jelző apró, csengő hangocska. A keze alatt kibújva tipegtem el az ajtóig, azt tettetve, hogy igazából semmi bajom nincs. Pedig a fejemben a gondolatok ezerfele repkedtek, és rosszul voltam - a jó értelemben rosszul - attól, ahogyan rám néz, megérint vagy a közelemben van. Kínzó lassúsággal nyitotta ki az ajtót, hallgatva a kulcsok zörgését.
 - Nem menekülhetsz örökké. Egyszer mindenki belefárad a menekülésbe. És akkor ott leszek én - tárta ki az ajtót, a magassarkúmat lerúgva rogytam a kanapéra. Pár perces szöszmötölés után mellém rakott egy kis kupacot.
 - Törölköző és egy póló. Mást nem tudok adni. A zuhanyzó ott van a hálószoba és a konyha között - mutatta, én pedig felálltam. Hirtelen vékony, szőrös valamit éreztem a harisnyámon. A lábam előtt egy kölyök macska tekergette a farkát finoman. Égkék szemeivel esdeklőn nézett fel rám mancsait az égnek dobva.
 - A tiéd? - néztem fel rá mosolyogva, majd a karomba kaptam a kiscicát, mire az a hajamat kezdte nyalogatni. Csak halkan nevettem ezen tevékenységén.
 - Igen. Tegnap találtam az utcán, nem akartam kint hagyni - mosolygott. Talán nem is olyan kegyetlen, mint gondoltam.

<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet

ötödik fejezet>

Ha Hope tevékenykedik.

Megint csináltam borítót a Lokishoz. És még egy fejezetet hoztam, hátha valaki unatkozik - egyébként tudom, hogy senki nem jár errefelé, ezért bátorkodom ország-világ előtt felfedni a WordPad-em bájait. Az új borítóról: Kellett valami, ami kék. És nem krém színű. Miben fogadunk, hogy a következő zöld lesz? Lényegtelen. Bizonytalan ideig készült, mert közben a drága írónő körmöt lakkozott, kérdőívet csinált a saját anyjának (f*ck logic!), és a többi, és a többi. A képen, hátul az alig látszódó szöveg a The Killers Mr. Brightside-ja. Amit be is linkelek, ha megengedi ez a csudálatra méltó kis készülék, amit laptopnak hívnak.
A harmadik fejezetről meg annyit, hogy:
HA! Szoptátok, ez a leghosszabb. És mielőtt esetleges kérdések merülnének fel a végével kapcsolatban: nem, nem dugta meg a lányt ez az emberbőrbe bújt, ám nagyon szexuális szörnyeteg. Elég kómás lehettem, mikor ezt írtam.

 Mindenki hülyének nézett az utcán, mikor magas sarkúval a kezemben próbáltam összehozni egy elfogadható kontyot a metróra rohanva. A fehér harisnyám talpa már tiszta kosz volt, és éreztem a cigicsikket, ami két utcával lejjebb ragadt a talpamra. A szoknya túl szűk volt. Nem tudtam benne rendesen futni, bár nem mintha erre találták volna ki. Már most elegem volt az egészből, pedig még nem is dolgoztam nála. A szívem - részint a futástól, részint az első asszisztensi munkanapomtól - erőteljesen kalimpált. Elérvén a metrót, végre rendesen meg tudtam csinálni a kontyomat. A hajcsatos csomag fele igaz, a földön landolt. Két megálló után lepattantam, és a liftig rohantam.

 - Várjon! - kiáltottam az aktatáskásnak, aki kezét bedugta a két összecsukódni készülő ajtó közé.

 - Köszönöm! - hálálkodtam lihegve, a magassarkút felkapva. 

 - Nincs mit. Első munkanap? - nézett a lábamra. Vajon minden asszisztens így kezdheti? Gyorsan bólintottam, majd az ötödiken, Tony irodájánál ismét megköszöntem kedvességét, és befutottam. Lihegve álltam meg előtte, remegő lábakkal. A bokám megrendült, mikor a magas sarkúm belesüppedt a szőnyegbe. Megpróbáltam egyenesen állni, és nem lihegni. Ameddig Tony az ablakon át bámulta a kis "territóriumát", addig megigazítottam a szoknyámat és az ingemet, majd begomboltam a blézert, és ellenőriztem a kontyomat. Már tökéletes voltam, egy dolgot eltekintve: a mocskos harisnyámat.

 - Nem tudott volna lengébben felöltözni? Na mindegy. Sorolja a mai programot! - utasított, miközben lehalkította a fülsiketítően hangos AC/DC számot. Gyorsan kotortam elő a határidőnaplómat - vagyis Pepperét. Amint megkerült, a lehető legnagyobb sebességgel lapoztam a mai naphoz.

 - Hammer ebédre hívta a Goldenbe, egy órára. Háromkor értekezlete lesz a tizenkettes teremben a Jericho fejlesztéseiről, négykor Happy akar találkozni magával, este nyolckor pedig vacsorára hivatalos a Royalba, az after party pedig tízkor lesz - soroltam neki, majd ismét lihegve néztem rá. 

 - Hammert mondja le, nem akarom az ocsmány pofáját látni. Az értekezletre üljön be maga, nekem nincs kedvem. Happy oké. Üzenem neki, hogy el fogom verni. A vacsorára nem megyek be, Lokinál eszek, ahogy maga is. Az after partyra pedig egyedül megyek, odaérek mondjuk fél tizenkettőre. És kávét akarok! Meg sajtburgert! - hajtotta a fejét az asztalra.

 - Fél tizenkettő, sajtburger... - ismételgettem, és lefirkantottam, amilyen gyorsan csak tudtam. - Ó, és azt üzenik, hogy készen van az új öltönye.

 - Melyik? - nézett rám rémülten. 

 - A fekete, szürkéskék, függőleges csíkokkal, és a vörös selyem nyakkendővel - sóhajtottam. Már most teljesen kifáradtam, pedig alig két perce álltam a irodájában. A szám kiszáradt a sok beszédtől.

 - Értem. Estére hozza el. Nem is! Inkább már az előtt hozza el, mikor találkozom Happyvel. A kesztyűimet is elhozhatja.

 Egy pillanatra a fejem egy nagy kérdőjelre hasonlíthatott, majd eszembe jutott, hogy hobbijuk egymást agyon verni. A kezem egy géppuska sebességével írt mindent, amit mondott. A jegyzetfüzet ezen lapja már úgy nézett ki, mint valami őrült firkálása. Lassan idegbajt kapok a legjobb haveromtól.

 - Mellesleg jól áll a szoknya. Nem értem, eddig miért nem hordott hasonlót - nevetett, bár nem értettem min. Ez egyáltalán nem volt vicces.

 - Mert utálom. Úgy érzem, mintha nem is lenne rajtam semmi.

 - Ó, higgye el, én is azt akarom - vigyorgott a képembe. A pofátlan mindenedet, Tony Stark! - Most pedig induljon, az irodai szex csak a kávé után jó - intett, én pedig kitipegtem a liftig. Direkt megfordultam, hogy ne nézegessen, de még mindig engem bámult. Elégedetten löködte magát ide-oda a gurulós székében, és közben eszeveszettül vigyorgott. Jesszus!

 Fél óra alatt beszereztem a sajtburgert, és a kávét. Amint megjöttem, ledobtam az asztalára, és már mentem volna a további, rám kiszabott feladatok intézésére, ha nem állít meg.

 - Holnap harisnyakötőt veszünk. Sokkal jobban fog állni magának - nevetett, és beleivott a kávéba. Egyszer beverem az arcát. Kesztyű nélkül, csak mert olyan kedvem van.

 Háromkor végigszenvedtem az értekezletet, amire a rövid és tömör válaszom egy "Majd megbeszélem Mr. Starkkal" volt. Elegem volt a Jerichoból. Ha ma negyvenszer nem hallottam ezt, akkor egyszer sem. Amikor felértem a kis fóliába csomagolt tervekkel az irodájába, már nem volt ott. Ahogy sem az öltöny, sem a box kesztyű. Az öltönnyel utána vissza taxiztam az irodáig, és ledobtam az íróasztalára. Nem ette meg a sajtburger felét. Azt hiszem, itt fogom megölni. Mivel a liftet már mások elfoglalták, választottam a lépcsőt. Csupán háromszor csúsztam meg rajta, és vertem be nem kicsit a hátsófelemet. Egy taxi sem állt meg, maradt a metró. Egyáltalán nem néztek nagy idiótának, mikor a kesztyűkkel, meg egy csomag útközben vett fánkkal és a laptop táskával a kezemben igyekeztem  fel a lépcsőn, hogy minél előbb odaérjek. Kifulladva futottam végig a metró-torony távolságot. Hatalmas megkönnyebbülésként fogadott a tárt ajtókkal váró lift. Nekivágódtam a falának, és ameddig csak lehetett, ott ücsörögtem a sarokban. 

 - Azt hittem, már ide sem ér - köszöntött ezzel a mondattal. Úgy szorongattam volna a nyakacskáját, amilyen erősen csak bírom. Lehet, hogy be kéne szereznem egy voodoo babát, hátha bejön, bár kétséges. - Az öltöny?

 - Az irodájában várja - biccentettem, és már siettem volna tovább, ha nem szól utánam.

 - Várjon már! Egy fél óra múlva befejezzük, és akkor hazaviszem. Nem sokkal jobb? Dehogynem! Akkor csüccsenjen le a fenekére, mondjuk abba a fotelbe, és gyönyörködjön abban, hogy verem el Happy-t! - Megfordult, és már be is vágott egyet neki. Lassan helyet foglaltam a piros, egészen kényelmes fotelben, majd még pár percig nézegettem őket, ahogyan röhögve egymást verik. Mivel jobb dolgom nem akadt, előszedtem a laptopom. Az első szembetűnő jelenség a felugró chat ablak volt. Loki neve mellett zöld kis karika virított, alatta pedig az üzenet

Loki   p.m. 4:27

Hát te?

Viki   p.m. 4:27

A főnököm bokszol, én meg unatkozok. Éppen Happy fejét veri.

Loki   p.m. 4:28

Értem. Mit kértek vacsorára?

Viki   p.m. 4:29

Várj! Megkérdezem. Én biztosan valami egyszerűt, nem szeretem a túlbonyolított dolgokat :)

Loki   p.m. 4:29

Ok. :)

 - Tony! Mit kérünk vacsorára? - Időt kért Happytől, majd felém fordult, és ivott a kulacsából. Látszott, hogy nagyban gondolkodik. Tulajdonképpen én is kíváncsi voltam arra, hogy ő mit kér.

 - Lepjen meg! És három fogásos legyen - fordult vissza. Röviden biccentettem, és gyorsan visszapötyögtem Lokinak.

Viki   p.m. 4:32

Azt üzeni, lepd meg, és legyen három fogásos

Loki   p.m. 4:32

Sokat mondó...

Viki   p.m. 4:33

Miért? Mit vártál tőle? :D

Loki   p.m. 4:33

Valami hasonlót ;) Megyek bevásárolni. Este találkozunk!

Viki   p.m. 4:34

Rendben :) Szia!

Amint kilépett, össze is csuktam a laptopot, és nekiláttam a mai napom első majdnem kulturált étkezéséhez. Egy negyed óra múlva már Tony hátsó ülésén ülve nézegettem a várost.

 - Ügyes voltál - fordult hátra. - Nem késtél reggel, mindent pontosan felsoroltál, az értekezletre is elmentél... Gratulálok! Vár még egy kis papírmunka az irodában, de szerintem hatra végzel is. Majd le tudnád fénymásolni az előző jelentést?

 - Persze, le tudom - bólintottam. - Nincs véletlenül harisnyád?

 - Az irodában van. Hoztam neked váltóruhát is. - Mikor meglátta az értetlen fejemet, visszafordult. A lámpa zöldre váltával ő is elindította a kocsit. - Gondolom nem akarsz az izzadt blúzodban, meg a fánkmorzsás szoknyádban megjelenni a rendmániás előtt.

 - Ó! Hát... kösz - vontam vállat. Tovább bambultam a nyári zápor cseppjeit az ablakon. Nem bántam, hogy Tony klímázott az autóban.

 - Azért akartalak benneteket összehozni, mert ő sem rajong túlságosan az együtt töltött időért. Nem nagyon szeret köntörfalazni, inkább a lényegre tér. A leghosszabb kapcsolata - már ha mondhatom így - sem tartott tovább két hónapnál. Gondoltam, elmondom, mielőtt mégis járnátok. Loki sosem szeretett igazán, és nem is fog. Jobb, ha tudod.

 Amikor Loki lakásának ajtaja előtt álltunk, elgondolkodtam azon, amit Tony mondott a kocsiban. Lehet, hogy egy perverz állat, aki rosszabb, mint Christian Grey. Lehet, hogy egyáltalán nem romantikus, és csak a szex érdekli, de igazából nem érdekel, mert nála szexibb férfit ritkán talál az ember. Persze, ez is csak az én meglátásom.

 Amint ajtót nyitott, elém tárult az igazi New yorki luxuslakás: a fekete volt a domináns szín. Csodálatos, bőr kanapé és fekete dohányzóasztal előtt hatalmas LCD képernyős tévé terült el. Az alatta levő polcon DVD-k sorakoztak. A szőnyeg a dohányzóasztal alatt makulátlanul fehér volt. A hideg parketta őszies világosszürke színt vett fel. A konyhából nyíló ebédlőasztal már meg volt terítve, Az ezüst étkészlet fényesen csillogott, a fehér tányérok pedig lekerekített szélekkel ékeskedtek. Átlátszó, magas kristálypoharak és egy vödörben lehűtött pezsgő hevert a pulton. Az asztal közepén három kék rózsa magasodott ki egy egyenes, fekete vázából. A világítás halvány volt. A nappaliból nyíló hatalmas ablakokból látni lehetett New York forgalmas utcáit, a villogó reklámtáblákat és a közlekedési lámpákat. A diszkófények is ott versenyeztek az égen a csillagokkal együtt.

 - Egész pofás kis kérót csináltál belőle - nevett Tony, és cipőjét hányavetin lerúgva ült az egyik fehér bőrből készült székre, zakóját a kanapé karfájára dobva.

 - Szia - mosolygott rám barátságosan. Visszamosolyogtam rá, és a magassarkúmat lerúgva igyekeztem az asztalhoz.

 - Szóval! Te - nézett rám - azt mondtad, egyszerűt akarsz enni, Tony pedig azt kérte, lepjem meg. Így a menü gombakrémleves, carbonara spagetti és tiramisu. - Mindezt hatalmas vigyorral az arcán mondta nekünk, mintha csak órákat tudna áradozni arról, mennyit is fáradozott ezzel, és mennyire örült, mikor kész lett a leves. A kedvenc kajáim közé tartozott mindegyik, mégis, nem tudtam mosolyogva enni. Folyton csak Tony szinte már óva intő mondatai jártak a fejemben, és ha akartam volna, akkor sem ment volna a felejtés.

 - Valami baj van? Nem ízlik? - nézett rám rémülten. Mégsem mondhattam neki, hogy "A helyzet az, hogy nagyon is ízlik, de tudom, hogy minden lányt csak megdugni akarsz, és Tony ezt velem pár órával ezelőtt közölte, pedig rohadtul bejössz nekem".

 - Dehogy, nagyon finom - erőltettem mosolyt az arcomra, és tovább kanalaztam a levest. Tízkor Tony elbúcsúzott tőlünk, és elindult annak a vacsorának az after partyjára, ahova nem ment el. Nem tudom, mit szándékozott csinálni abban a szabad fél órában, bár el tudtam képzelni, ahogy rekord sebességgel fekszik le egy lánnyal, zuhanyzik le, öltözik fel és lövi be a séróját, hogy végül megkapjuk az elsöprő, de fenséges és megújult Tony Starkot.

 - Milyen volt az első munkanapod? - töltött a pezsgőből. Láttam már ezt a márkát a polcokon. A legdrágább pezsgők közé tartozott, és csak a befolyásosabb emberek engedhették meg maguknak - nem pedig az olyan lányok, akik albértletben tengetik nyamvadt napjaikat a legjobb barátnőjükkel, miközben vagy munkában vannak vagy egyetemen. Nem, nekik nincs sem pénzük, sem idejük arra, hogy ilyen pezsgőt igyanak. 

 - Fárasztó. Tony egész nap szexista megjegyzésekkel illetett - nevettem, és óvatosan kortyoltam egyet a pezsgőből.

 - Mindenkivel ezt csinálja. Az első nap még kikészítő, de utána meg fogod szokni - mosolyodott el egy pillanatra. - Na, megérte az árát? - utalt ezzel a kezemben tartott pezsgőspohárban gyöngyöző rózsaszínes löttyre.

 - Igen. Remek pezsgő - bólogattam. - Nincs valami jó cédéd? - álltam fel az asztaltól, és egy kis kupac lemezhez sétáltam. AC/DC, Drake, My Chemical Romance... Ezek mind jók. Mind olyan, mint én. Találtam egy kósza Three Days Grace lemezt is, és végül óvatosan beműtöttem a hifibe - mert hogy az is volt neki brutál jó hangzású hangszórókkal.

 - Tonynak igaza volt. Tényleg király egy kecó - néztem körül. Még a lámpák is a drágábbik kategóriába tartoztak. A fejem felett levő kristályos például közel annyiba került, mint az előlegem. 

 - Ó, és még nem láttad a hálószobát - döntötte meg a fejét elismerően, és mosolyogva ivott bele a pezsgőbe. Grimaszolt egyet, mikor kiitta a poharat, majd az ujjai között forgatva nézegette.

 - Megmutatod?

 - Természetesen - vigyorgott, és a konyha melletti hatalmas szobába vezetett. Az ágy alacsonyan volt, nem olyan magasan, mint az enyém. Mellette két fekete, lakkozott éjjeliszekrény. Az egyiken a Rómeó és Júlia egyik ősrégi példánya, a másikon egy apró éjjeli lámpa. Az ajtóból állva dél felé a fal egyetlen hatalmas ablak volt, rajta halvány, fehér függönnyel. Egyszerűen lélegzetelállító volt a szoba. Kelet felé a szintén lakkozott szekrények a falra voltak erősítve, mellettük három hosszú üvegpolcon könyvek voltak. Apró ledektől fénylett az átlátszó üveg.

 - Hogy tetszik? - nézett a tátott számra. Hirtelen becsuktam a szám, és úgy néztem tovább az ágyat. Két szimpla, fehér párna alatt hosszú, fekete takaró terült el. Lassan sétáltam az ágyhoz, és felugorva rá megpróbáltam ugrálni, ám egy idő után már fárasztó volt. Már nincsenek olyan jó ágyak, amiken jól lehetne ugrálni. A szoknyámat megigazítva megálltam az ágyon, és rá néztem.

 - Az ágyon kívül minden tetszik. Ebben is csak annyi kivetnivalót találok, hogy nem lehet rajta jól ugrálni - nevettem. A hajamból kivettem a hajgumit meg a hullámcsatokat, és a blézerem zsebébe dugtam őket. Lassan mellém sétált, majd a térdhajlatomba vágott egyet, amitől a matracra térdeltem. Felnézve rá láttam az arcán elterülő elégedett, már-már gúnyos mosolyt. Fölém hajolva nézett a szemembe, ami kissé rémisztő volt számomra.

 - Így olyan ártatlannak tűnsz.

<első fejezet
<második fejezet

negyedik fejezet>

Hahahaha. No.

Ma már másodszorra zaklatom azokat az elvetemülteket, akik ide tévednek. De tudjátok mit? Én élvezem. Nagyon is. Túlságosan. Ezért még pár fejezetet feltöltök, csak hogy mindenki örüljön.
Mellesleg ez van akkor, ha előbb írod meg a sztorit, mint felraknád a fejezetet.

 Amikor felpattant a szemem, nem is tudtam igazán, mitől kéne legjobban meglepődnöm. Esetleges lehetőség volt a rajtam feszítő, rozsdabarna póló - feltehetőleg Tonyé -, amin az AC/DC felirat ékeskedett. Mivel az este folyamán biztosan nem feküdtem le senkivel, és ez nem is az én ágyam, ezért van egy sanda gyanúm, hogy Tony ágyában fekszem mellettem a harmadik tényezővel: egy hegekkel teli, hófehér, csupasz hát, és ehhez tartozó hollófekete, zilált lobonc. A harmadik volt a legmeglepőbb. Legfőképpen azért, mert Tony ágyában feküdtem, Tony pólójában és egy idegen mellett. Derengett, hogy tegnap még hazahozott minket azzal a barommal, aki lehányta a blúzomat, és aztán a vécét is telerókázta.
 Kikecmeregtem Tony ágyából, és épp indultam volna megkérdezni, hogy mégis hogy a jó francba öltöztetett át a pólójába, és miért pont az övébe, ám valami - inkább, khm, valaki - eme settenkedő tevékenységemet meghiúsította.
 - Ugye nem feküdtünk le? - hallottam a rekedtes, kómás hangját. Igazán kellemes volt, ahogyan megszólalt, attól eltekintve, amit mondott. Hangja lágyan cirógatott. Kissé nyers, férfias, mégis volt benne valami kisfiús is, ami csak még vonzóbbá tette ezt.
 - Nagyon remélem, hogy nem, mert ha igen, addig éltél - fordultam meg abban a pillanatban, és megláttam azt, amit tegnap este nem láttam. Valószínűleg elvakított a füst, a fények meg a 24 órás munka, hogy nem vettem eddig észre. A holtsápadt arcán a karikás szemek frissnek látszottak, bármennyire is ott virítottak alatta a sötét táskák. Smaragdzöld szemei szinte ragyogtak a már-már fehér bőrén. Nem mondom, hogy álompasi volt... de sokkal jobban nézett ki egy olyan átlagos "jó-pasi-vagyok-akit-mindenki-szeret" fiútól. Azoknak napbarnított bőrük van, mint valami rossz buzinak. Barna hajuk, ami hasonlatos a bőrükhöz, és ugyanolyan snassz, barna szemük. Különleges. Süt róla a különlegesség.
 - Héj! Ideadnád a zakómat? - bújt ki a világos, vékony takaró alól. Egyszerű, fekete alsógatya volt rajta. Gyorsan bújt bele a vékony szárú nadrágba, és annál is gyorsabban kapcsolta be az övet. Az ing gombjainál elidőzött egy kicsit. Nem nagyon tudta, hogyan gombolja, hogy ne csússzon el róla a keze.
 - Segítenél? Még kicsit csúszik a kezem.
 Lefuttatva magamban a gondolatmentet, eldöntöttem, nem túl sok rossz dolog származhat abból, ha ennek az igazán jóképű srácnak örömet szerzek azzal, hogy begombolom az ingét. Végül is csak pár gomb. Talán tizenkettő, de húsznál nem több. Lejjebb húztam a pólómat - vagyis Tonyét -, majd óvatosan, a nyakánál kezdve elkezdtem gombolgatni. Az ő keze csúszik, az enyém remeg. Bár még így is jobban csinálom, mint ahogy ő bénázik. Közben lassan harapdáltam az ajkaimat. Rossz szokás, mégis imádom inni a vért, amikor csak egy nagyon kicsi patakban tör elő a sok-sok gödör meg repedés közül. A könyököm hajlatában még mindig ott pihent a makulátlan, fekete zakó. Kezeit tétován dugta zsebre, és várta, hogy végezzek ezzel az egésszel. Nem volt türelmetlen; mosolyogva nézte, hogyan végzem a munkám. Mintha aztán nevetségesen bírálni akarná a végén, mit is csináltam.
 - Aranyos vagy - simította el az egyik arcom előtt szállingózó tincset. Csak annyit hallottam, ahogyan az ajtó nyitódik, és a serpenyő halk sercegése mellett palacsinta- és kávéillat szökik be a szobába. A vállam felett néztem hátra az ajtóban álló, tátott szájú Tonyra.
 - Megzavartam valamit? - nézett ránk. A srác rám pillantott, majd halkan és röviden felnevetve elment mellettem. Válla kissé az enyémnek ütközött, miközben távozni készült. A kezeim még mindig ugyanúgy voltak, mint az előtt, ám egy idő után leengedtem őket, és néztem utánuk. Nevetve sétáltak végig a folyosón. Ez kissé kegyetlen volt tőle. Igaz, hogy már begomboltam az inget, de a zakója még mindig nálam volt. Lenéztem a földön heverő fekete szövetdarabra, majd kisétáltam hozzájuk. Három főre terítettek meg már ha három bögre, egy felborult juharszirupos üveg és egy kancsó, bepárásodott falú kávé néhány szétszórt villával terítésnek nevezhető. Az elegáns külsejű fiatalember már hátrasimította haját, ami úgy fénylett, akár a varjak szárnya, ha a napfény megcsillan rajtuk. Székének háttámlájára terítettem a zakóját, majd helyet foglaltam vele szemben. Álmosan pillantottam a villával agresszíven átszúrt, nagy köteg palacsintára. Mindegyik oda volt égetve egy kicsit. Bár a dolog már ott gyanús volt, hogy Tonyn kötény volt, és énekelve, fütyörészve forgatta a palacsintákat.
 - We are superheroes! Yeah! - énekelte, miközben az égnek tartotta azt a műanyag lapátot, amivel a palacsintákat szokás átforgatni. Egy újabb adagot hajított az asztalra, majd leült, és enni kezdte a számára elvett darabot. Mindketten vettünk egyet-egyet. Nem volt túl sok kedvem sziruppal lelocsolgatni, ezért üresen ettem. Ő a kelleténél többet tett rá, de nem nagyon zavartatta magát, mikor az a három vastag lap már tocsogott a szirupban.
 - Hol van Pepper? - néztem körül, mire Tony köhögni kezdett, és idegesen néztek össze az idegennel. Bár számomra már nem volt az, nevét még mindig nem tudtam.
 - Megunta, hogy mindig más nőt hozok haza, ezért... hát... hogy is mondjam... felmondott. - Ha őszinte akarok lenni, közel álltam ahhoz, hogy Tonyra köpjem a félig égett palacsintát.
 - Annyi év után?
 - Igen. És most új titkárnőt keresek. Nincs kedved hozzá? - nézett rám, mire én csak nevetni tudtam.
 - Bocs, Tony, nem vagyok az a harisnyás-szoknyás-kosztümös fajta lány, akit a nap bármelyik percében az íróasztalodra döntve megdughatsz - vigyorogtam rá elégedett mosollyal. Nem értettem a dühös pillantást, hiszen hozzászokhatna már ahhoz, hogy én ilyen vagyok. Nem lehet rajtam változtatni. - Jaj, Tony, ne nézz már így! Ha tudnád, hányszor láttalak benneteket...
 - Nem erről van szó. Reggel kilenctől dolgoznál este nyolcig. Nem lenne túl megerőltető - vont vállat. Ide-oda pillantottam közte és az idegen között. Engem nézett, ami túlságosan is nyugtalanító volt, mert ahogy ő - olyan édesen, kedvesen és gyengéden - bámult rám, úgy még egy pasi sem tette. Bár nem vagyok valami nagy randizgató, vagy ilyesmi.
 - De az ütközik a munkaidőmmel.
 - Pont ez lenne a pláne. Nem kéne a diszkóban dolgoznod - dőlt hátra a székében, és mellkasán összefonta kezeit. Sötétbarna tekintetét ő is rajtam pihentette, és ez kezdett egyre zavaróbbá válni.
 - Nem lehet - ráztam a fejem.
 - Az előleged 200 dolcsi, ha elvállalod. Csak egy kis segítségre van szükségem, semmi másra. - Ez volt az a szöveg, amit életemben nem néztem volna ki a nagy Tony Starkból. Hogy az én segítségemre lenne szüksége? Na ne röhögtessen. Nem tudom, mégis miért mentem bele ebbe az egészbe. Előre paráztam attól, mit fog velem csinálni.
 - Rendben. Benne vagyok - bólintottam biztatóan. Elégedetten mosolygott rám, majd újra enni kezdett. Visszafordulva hozzá megláttam, hogy a keze az asztalon pihen. Vékony ujjak, mintha egész életében zongorázott volna. Fehér bőr, az az igazi holtsápadt. Rövidre vágott körmök. Ez az egész pasi olyan rendezett. Nem olyan, mint én, aki még a legnagyobb rendben is képes elhagyni a legfontosabb dolgot, és mindig elfelejti visszavinni a könyveket a könyvtárba. Az a lány, aki fekete hosszú ujjúval hordja a kockás ingeket, amit nem szeret begombolni, ehhez pedig be nem kötött bakancsot vesz fel. Ellenben vele, aki másnaposan is vasalt ingben, nyakkendőben és tiszta zakóban feszít a reggelinél teljesen kipihent arccal. Na ilyenkor frusztráló az érzet, hogy te vagy itt az egyetlen csöves stílusú ember.
 - Ő Loki - mondta Tony, mintha egy szimpla kiállítási tárgyat mutatna be nekem. - Gondolom, már... beszélgettetek odabent.
 - Ami azt illeti nem igazán - ráztam a fejem a szemébe nézve. A tekintete lágyan simogatott, még mindig. Körülölelt a színének varázsossága. Nem tudtam betelni azzal a smaragddal.
 - Nagyon örülök... Ő Viki, ugye? - nézett Tonyra zavartan. Ha nem lett volna ilyen sápadt, meg mertem volna esküdni, hogy elpirult egy pillanatra. Tony a kávéjából kortyolva bólogatott.
 - Ó, van kávé! - A hirtelen felindulásomban rögtön kortyolgatni kezdtem a forró italt. Kicsit nagyon rossz volt, de a kávé az kávé, Tony meg Tony.
 - Ma kezdhetsz is, Viki. - Majdnem sikerült pofán köpnöm kávéval. Még csak az kéne, hogy már most megdugjon, mikor életem egyik legnagyobb meglepetése fogadott reggel. - Van valami... csinosabb ruhád, nem?
 - Ja, mert úgy néz ki, mindig magamnál tartok egy bőröndöt arra az esetre, ha Tony Stark asszisztense lennék. Nem, Tony. Még csak blézerem, szoknyám és harisnyám sincs - ráztam a fejemet. Megrökönyödve néztek rám nagy szemmel mindketten. Kicsit ijesztő volt. - Most meg mi van?
 - Hát, Viki, kapd össze magad! Vásárolni megyünk.
 - Mi ketten?
 - Nem. Mi hárman - azzal felállt, és otthagyott minket az asztalnál. Én, az ijedt őzike, Lokit bámultam, aki halál nyugodtan kortyolgatta Tony kifejezetten szar kávéját.

***

 Tony medence melletti asztalánál nézegettem a laptopom. A házigazda már rég a hasát süttette a medencében, azzal a fekete hajú, két lábon járó vonzalommal. E-mailek és fotók hada töltötte meg a képernyőt. Egy értesítés jött a facebookomra. Két lábon járó vonzalom ismerősnek jelölt. A jó nagy francot az ismerősöm, csak lehányta a ruhám és egy ágyban ébredtünk, de akkor sem az ismerősöm. Minden esetre visszaigazoltam. Ági is ismerte? Ez egyre jobb. A hajamba túrva könyököltem az asztalra, és néztem, ahogyan Ágit belelökik a medencébe. Nem bírtam ki röhögés nélkül.
 - Héj! Hagyd már ott azt a rohadt gépet - kiáltott rám Tony, és kimászott a medencéből. Elvettem egy szezámmagos csirkemellet a többi közül, majd fejemet rázva, mosolyogva enni kezdtem. Természetesen kirángatott a székemből, ameddig én lehajtottam a laptop tetejét. A két kezébe kapott, megvárta, ameddig megeszem a csirkemellet, aztán beledobott a vízbe.
 - Ne legyél már ünneprontó! - kiáltotta, majd ő is beleugrott a medencébe, lelocsolva mindenkit. A ruhám csurom víz volt, a frufrum pedig annyira megnőtt, hogy belelógott a szemembe. - És nehogy elkezdj rinyálni a hajad vagy a ruhád miatt!
 - Pofádat befogod, te áruló! - nyomtam le a víz alá, és nevetve a nyakába ültem. Loki nevetve, fejét rázva nézett ránk, míg Ági kint ült a medence szélén. Egy ideig még birkóztunk Tonyval a vízben, majd leugrottam róla és lihegve ültem Loki mellé.
 - Megkérdeztem Tonyt a tegnap estével kapcsolatban. Azt mondta, nem feküdtünk le, mert ő rakott minket ágyba.
 - Szuper. Szóval levetkőztetett. Készüljön a kivégzésére! - nevettem.
 - Nem találkoztunk mi még? - nézett rám, és közel álltam hozzá, hogy egy halmazállapotúvá váljak a vízzel. Még mindig megfogott a pillantása. Mintha a lelkem mélyébe látna, olyan áthatóan nézett rám. Lassan ráztam meg a fejemet. - Még mindig úgy gondolom, hogy aranyos vagy.
 Újra előre nézett. A szívem teljességgel kalimpált a mosolya láttán. Nem mondhatom neki, hogy "Szerintem meg rohadtul szexi és aranyos vagy, baszd meg".

<első fejezet

harmadik fejezet>