Hetedik fejezet

Kreativitásom túlteng ma mindenen, de tényleg. Nem is értem, hogy állhattam most neki írni, mikor ilyen csapnivalóan szar a kifejezőképességem, de inkább hanyagoljuk. Hogy miért nem volt eddig új rész?
Elutaztam.
Sürgősen.
Emellett viszont nagyon jó volt. Megpróbáltam írni - helyesbítve próbáltunk - , de hát az olyan volt, mintha megpróbálnál 15 autót eltolni puszta kézzel. Egyszóval lehetetlen. Kép nincs. Ez sem lett valami észveszejtően hosszú, de majd lesz egy rész... ami ennek az eleje lesz. Hogy mégis m a jó frászt csinált kedves Viki, Loki és Tony abban a néma 12 órában.És elmondhatom, hogy a problémák az előző fejezetnél kezdődtek, és az utolsó résznél sem fognak véget érni.

 Tizenkét óra telt el úgy az életemből, hogy a két lábon járó luxus és eleganciához egyetlen keresett vagy keresetlen szavam sem volt, ahogy neki sem hozzám. Nem tartottuk szükségesnek, hogy egymáshoz szóljunk, és úgy gondolom, ez jól is volt így.

 Talán azt hihette, a csókjával van a baj. Azzal tulajdonképpen semmi baj nem volt, sőt talán a kelleténél jobban is élveztem, mert amikor az ajkaink összeértek... nos... repestem az örömtől, olyan jól voltam, mint még soha. Csak hogy ez a gyengédség, ami ott az ajtóban fellépett nála, nem egyeztethető össze a korábbi "dugjunk-mert-én-úgy-akarom" viselkedésével. Ki a frász gondolná ez után, hogy egyáltalán léteznek érzései?

 Mert én biztosan nem.

 Most is, itt ültünk egymás mellett, egy szót sem szóltunk egymáshoz. Tonyék - megint - berúgtak, bár most volt okuk rá. Holnap repülünk vissza New Yorkba, hála a jó égnek, meg a reptérnek. Este nyolckor már a repülőről olvashatom a Büszkeség és balítéletet, arról álmodozva, mennyivel jobb lenne nekem egy Mr. Darcy, mint egy Loki. Ha esetlegesen mégis kiderülne, hogy ez utóbbi személynek eléggé valószínűtlen módon van lelke, akkor képes vagyok megváltoztatni álláspontomat. 

 A karaoke-gép már forrt a sok megdolgoztatástól, de még mindig ment. Másfél órája kornyikáltak szakadatlanul, és egyedül akkor álltak meg az éneklésben, mikor valamelyik ivott, vagy kiment a mosdóba.

 Tizenkét órája nem szóltunk egymáshoz semmit. Nem mintha haragudnunk kellett volna a másikra, csupán úgy gondoltuk, jobb, ha nem beszélünk arról, ami reggel történt.

 És ezt a tizenkét órás csendet ő most megtörte.

 - Bruce elhívott már...

 - Nem - szakítottam félbe olyan hangnemmel, amit még akkor sem használtam volna, ha egy kicsit is haragudnék rá.

 - Ó.

Ó... Bizony, ó. Lehet, hogy ő nem bánta, én viszont egy kicsit igen. Huszonhárom éves létemre igazán kellett volna, hogy legyen egy kapcsolatom, ami tovább tart két-három hónapnál, és nem egy másik nő miatt dobnak. Persze, mindenki tudta Wayne-ről, hogy ő nem az a fajta ember, aki híres a hosszú kapcsolatairól, inkább az ellenkezőjéről.

 - Újítottál be csajt?

 - Nem. De nem is nagyon akartam - bámult az üres kóláspohárba. Csak ekkor vettem észre, hogy sötét haja valamivel rövidebb lett, mint volt. Nem nagyon szoktam figyelni, hogy mekkora a haja, de valahogy most, hogy a fajét előrehajtotta, és sötét pólója alól kibukott az egyik csigolyája, sikerült megfigyelnem.

 - Csak nem levágattad? - Ennél hülyébb kérdést még életemben nem tettem fel. Persze, Viki, visszanőtt magától, méltatlankodtam magamban.

 - De - bólogatott. - Már nagyon... hosszú volt.

 - Sokkal jobban áll?

 - Tényleg? - nézett rám a szeme sarkából.Tökéletes ellentéte volt a sötét szeme a sápadt, hamuszürke bőrével szemben. Egy pillanatra visszafojtottam a lélezetem, majd biccentettem egyet.

 - Tényleg.

 Amikor kettesben szívtunk el egy utoló szál cigarettát, az olyan érzés volt, mintha minden szippantása után smároltunk volna. A gond csak az volt, hogy hamar elfogyott. Ritkán cigiztem, csak akkor, amikor már ráértem. Nem volt rá mindig szükségem, egyszerűen nem tudtam rászokni. Ő viszont cigizett. Reggel és este, kávé és pia mellé, meg gondolom, úriemberhez illően szex után. Nem jöttünk ki túl jól egymással, de a közös cigizések alkalmával mindig jót derültünk azon, hogy mekkora barom is a másik. Néha egymáshoz értünk, akkor lepleztük, mennyire is szeretnénk megérinteni a másikat feljebb, vagy lejjebb.

 Tonyék két órája karaoke-ztak szakadatlanul, és mikor már nem tudtuk élvezni a kornyikálást, enyhítettünk a szenvedésen: benyomtunk egy fél üveggel a Jamesonból.

 - Tudod, hogy mit bírok benned? - nevetgéltem az ujjam köré tekergetve az egyik tincsét. - Olyan vicces a hajad! - nevettem el magam, és észre sem vettem, hogy a kanapéról rögtön a földön landoltam, és visszaadtam neki a cigit.

 - Hogy érted, hogy vicces a hajam? - szippantott belőle mélyet. Ő nem ivott túl sokat, az üveg túlnyomó része inkább az én poharamban volt.

 - Hát olyan... humoros - nevettem.

 - Nem az.

 - Deee...

 - Azt hiszem, eleget ittál - sóhajtott, és felkelt mellőlem. - Gyere, felviszlek!

 - Húú, Mr. Luxus ágyba visz! Éljen! - nevettem, és elfeküdtem a kanapén. - Köszönöm, Mr. Luxus, de én a kanapén alszom.

 Megállt mellettem, és azzal a pillantással nézett rám, mintha azt mondaná "lehetetlen nőszemély".

 - Fogócskázzunk - pattantam fel azon nyomban. A pupillám kitágult, oktalanul öntött el az adrenalin. valószínűleg átestem a holtpontomon, és már ha akartak volna, akkor sem tudtak volna ágyba dugni, hogy aludjak. Elfutottam a teljesen üres szárny felé, a lépteim zaja halkan vert visszhangot. Ez a szárny már nem volt befűtve a másikkal szemben, és július vége felé Gothamben már elég hűvös volt az idő New Yorkhoz képest.

 Loki a fejét ingatva indult meg utánam, néha meg-megállt, körülnézett, a festményeket és a szobrokat vizsgálta. Mondjuk azokon volt mit, elég sok volt belőle. Elbújtam az egyik ajtó mögött. Sötét volt odabenn, és úgy éreztem magam, mint egy nyolc éves gyerek a ruhásszekrényben. Amikor kinéztem a kis résen, a Hold fénye halványan megvilágította az arcomnak azt a részét. Hirtelen magam mellé rántottam Lokit is, aki nem tudta, hogy rajtam, vagy a búvóhelyemen lepődjön meg inkább.

 - It's you, It's you, It's all for you, everything I do, I tell you all the time, Heaven is a place on Earth with you. Tell me all the things you want to do, I heard that you like the bad girls Honey...

 - Is that true? - fejezte be helyettem a versszakot. A szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, és ekkor észrevettem azt a szelíd mosolyt az arcán.

 - Hát ismered?

 - Vagy csomószor hallottam a rádióban, megmaradt a fejemben - vont vállat. Most valahogy teljesen más volt, mint New Yorkban. Talán a hely tehette... vagy a délelőtt. Igazából nem is nagyon érdekelt.

 Egyedül arra eszméltem fel, hogy a szánk megint a másikét keresi, és a karom az ő nyakát fonja körül. Ez a pillanat valahogy ötször tökéletesebb volt a többinél. Nem volt itt sem Tony, sem Bruce, sem senki. Nem figyelt minket a biztonsági kamera, nem akart a hatalmas ablakok előtt megkefélni, csak... egyszerűen...

 Csókolni. Szenvedélyesen. Itt, a sötétben.

<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet
<negyedik fejezet
<ötödik fejezet
<hatodik fejezet

nyolcadik fejezet>

Fejfájásra hivatkozok.

A helyzet az, hogy az amatőr író eme elmebeteg alkotását hasogató fejfájás, és láz közben írta, ezért megfogalmazása ködös lehet, nehezen érthető az olvasó számára. Nem olvastam át, mert úgy érzem magam, mint egy pszichopata - az vagyok... -, akinek a koponyájára rátaposott egy elefánt, de úgy teljes erőből. A rész rövid lett, bár nem sokkal, mint a többi, de lehet, hogy ezt is a felezős megoldással töltöm fel: ez az első fele, és holnap megírom a másodikat. Minél hamarabb megpróbálom hozni a részeket, de nekem is vannak kötelezettségeim - könyvtárba járás - , és egészségügyi problémáim - fejfájás. Hozzátok az Advil Ultrát, és hívjatok papot, mielőtt itt pusztulok el! (Ja, és... szerintem a fejezet végén a kép beszél helyettem)

 Ha szavakkal kellene jellemeznem a főnökömet, a sorban az első a perverz lenne, azt követné a nagyképű, aztán az enyhén alkoholista és végül a milliárdos. De ez még így sem a teljes lista, ugyanis Tony Starkot a bulvárlapokban legtöbbször a pénze és a női miatt említik meg, na meg persze a csodapáncél is egy meghatározó ok, amiért a címlapokon látjuk.

 A másik oldalon pedig ott van Bruce Wayne. Tony pepitában. De tényleg, mindkettő zseni, milliárdos, playboy és emberbarát. Bár az elsőben néha kételkedem, amikor meglátom őket részegen azt énekelni, hogy "I kissed a boy, and I liked it". Csodálom, hogy még nem tették meg.

 Két hete, azaz a Gothamben tartózkodásunk óta ez a két agyalágyult mindenhova kísérget. Egy idő után valóságosan idegesítő. Azt hittem, ez a kis kiruccanás olyan lesz, mint egy fizetett szabadság a főnökömmel, ehhez képest úgy érzem magam, mintha egy éve lennénk itt. A munkaidőm meghosszabbították akaratom ellenére, reggel nyolctól este kilencig. Az ember azt hinné, ledőlhet, miután hazaér a munkából, vagy egy órát dolgozik még, aztán lezuhanyozik és elalszik, csak sajnos ez nem így működik a Wayne és Stark családnál. Hetente kétszer, általában szerdán és pénteken mindig elrángatnak valami partira, ahol bájcsevegnem kell öreg fószerekkel, akik már vagy öt éve nem döngettek meg senkit, és egy olyan könnyen kapható ribancra van szükségük, akinek az óradíja viszonylag alacsony, és még csinos is. Kár, hogy én nem vagyok ribanc, de még csinos se.

 Ha Mr. Főnök és Mr. Milliomos éppen nem a partin, akkor otthon iszogattak. De néha még a partik után, otthon is elfogyott egy-két pohár scotch. Vagy üvöltöztek, vagy karaoke estét tartottak körülbelül minden este. Egyiknek sem volt éppen a legszebb hangja. Reggel pedig elvárták, hogy 115%-osan teljesítsek az irodában, aktívan vegyek részt a megbeszélésekben, és javasoljak olyan ötleteket, amik mindkét cég előrehaladását segíthetik. Csak hogy ez a 115% egy hét után lecsökkent a háromnegyedére.

 Minden nap kérdezgettem Tonyt, mikor szándékozik visszamenni New Yorkba, de soha nem adott megbízható választ. Mindig kitalál valami mást, mintha tovább akarna itt tartani minket, hogy vendégeskedjünk Mr. Wayne kúriájában.

 A tizenötödik napon ott álltunk a repülőtéren, és vártuk az érkező gépet. Azt nem tudtam, hogy ki utazik vele, és hogy miért érdekli ez a két kis idiótát mellettem, minden esetre tettem, amit mondtak: mentem velük, szépen kiöltözve, és vártam, hogy befusson a gép. Mr. Wayne keze a derekamon pihent, Tony pedig egy aktatáskát szorongatott a kezében. Jól néztünk ki így hárman: a szőke csaj blúzban és szoknyában, mellette az egy fejjel magasabb milliárdos, illetve a legkisebb a három ember közül: Tony Stark egy aktatáskával a kezében.

 Nem voltak hajlandóak elárulni, ki érkezik a géppel, de már nem is kellett. Megláttam a fekete loboncot, és a fekete öltönyt, ez után pedig többre nem is volt szükségem, hogy tudjam: Lokit hívták ide. Basszus! Miért kellett idehívni? Miért nem volt jó, hogy minden este hívogatja Tonyt? Fehérebb lettem, mint a fal, és megmerevedtem. Átvette a bőröndjét, és egy nemes előkelőségével sétált oda hozzánk. Mintha ő lenne a világon a legmenőbb üzletember, két gorillával az oldalon, sok-sok paparazzóval körülvéve, mellette pedig a millió dolláros csajai. Közelebb érve azonban feltűnőek lettek a karikák a szemei alatt, és az az enyhe pír az arcán, ami valószínűleg a kinti csípős időtől maradt rajta. Most még sápadtabb volt, mint szokott lenni, és nem tudtam eldönteni: a rosszullét okozza ezt, vagy valami más tényező, amiről én nem tudok. A két fiú mosolyogva köszöntötte.

 - Mit keresel itt? - néztem fel rá. Ilyenkor átkozom az eget, hogy megálltam a növésben a 173 centimmel, ő meg minimum tizenöt centivel magasabb volt. Mondjuk még így is jobb helyzetben vagyok, mint a főnökön a maga 1 méter 58 centijével.

 Jó, tudom, bunkó dolog volt egyszerűen köszönés nélkül nekiszegezni a kérdést, de azt hittem, megszabadulok tőle egy pár napra. Úgy látszik, ez nem így történt. Sápadt ujjaival idegesen túrt a hajába, még jobban hátrasimítva azt.

 - Én is örülök, hogy látlak, Viki. Köszönöm, jól vagyok, és az út is remekül telt. Tudod, Tony úgy egy éve nekem adta a Stark Indstries harminc százalékát, szóval a bevétel és a jogok harminc százaléka az enyém, és Mr. Wayne-nek az én engedélyem is kell, hogy engedélyezhessék a fegyvergyártást, amire a mi gothami hősünk pénzt adott - mutatott ekkor Bruce-ra, aki fapofával állt mellettem, és kezét lassan leemelte a derekamról. - Na, és te hogy vagy?

 - Kösz, jól - sziszegtem. - Miért nem iratjátok vele alá a papírokat, aztán külditek haza a francba? - néztem a fiúkra. A pasas társasága volt a legutolsó, amire most vágytam. Legszívesebben felmondtam volna, majd a végkielégítésemből elmentem volna egy luxushotelbe, hogy ott jacuzziban áztathassam magam, utána pedig befizessek egy iszappakolásra, ami ellátja a dolgát, ameddig egy Adonisz masszíroz. Jelen pillanatban erre annyi volt az esély, mint hogy a tyúktojásból csodálatos páva kel ki. Viszont szemem előtt lebegett az egyetemi előadóterem. Ha megszerzem a pénzt, és időben befizetem, már csak két félév van hátra, és egy csodálatos diploma fog a falamon függni, azt hirdetve, hogy elsőrangú - na jó, ne túlozzunk - grafikus és borítótervező leszek.

 - Tudod, drága, a jövő hétre szabadságot rendeltem el az összes alkalmazottnak, és képzeld, még neked is. De úgy látszik, elfelejtettem szólni - vigyorgott szórakozottan, majd elnevette magát. Már nem érdekelt. Annyira fáradt voltam, hogy én is csak röhögni tudtam azon, hogy elfelejtette velem közölni. - Gyere, Loki, tegyük be a cuccaidat a csomagtartóba, aztán átviszünk Wayne-hez.

 - Nem, kösz, már foglaltam magamnak hotelszobát - intette le őket, és a csomagtartó felé húzta a bőröndöt, majd egy laza mozdulattal behajította. Megigazította az öltönyét, illetve a nyakkendőjét - ez volt az elmaradhatatlan mozdulata -, majd bevetette magát a hátsó ülésre, mellém. Vagyis nem közvetlenül mellém, mert a másik oldalra ült, de a lényeg, hogy egy karnyújtásnyi távolságra voltunk egymástól.

 A motor halkan zúgott, a klíma beindult. Tony scotchot ivott, és szerencsére nem ő vezetett, bár Bruce-szal sem mentünk többre. Most visszafogta magát, tekintve, hogy Loki is az autóban van. Loki keze lassan araszolt felém a bőrülésen. Két dolgot tehettem volna: rávágok egy rohadt nagyot, hogy ne tapizzon többet, vagy hagyom, hogy megérintsen. Nem tudtam, látja-e, vagy sem, hogy észrevettem, mit művel, de hagytam. Nem ellenkeztem, mert nem akartam. Vagy talán igaza volt: belefáradtam az előle való menekülésbe, és már ésszerűbbnek láttam hagyni magam, mint ellenkezni ellene. Pár pillanat múlva éreztem, ahogyan a hűvös ujjak a combomra kulcsolódnak, és... nem csinálnak semmit. Ott pihentette a kezét, mintha az elmulasztaná a zsibbasztást, vagy megszüntetne bármilyen fájdalmat, ami az ujjait gyötri.

 A kézfejem lassan közeledett az övéhez. Óvatosan értem hozzá, és így is mindketten összerezzentünk, amikor egymáshoz értünk. Az övéhez képest az én kezem maga volt a megtestesült barnaság, pedig ezen a nyáron még csak egyszer tudtam elmenni a strandra. Belül... a tüdőmnél... valami égett. Olyan volt, mintha lázas lettem volna, csak sokkal jobb. Na meg nem az egész testemben, csak kizárólag a mellkasomban. Pókerarccal bámult előre, vagy éppen ki az ablakon, amihez kedve volt, de nem nézett rám. Esze ágában sem volt, még csak rám sandítani sem. De a pulzusa az egekben volt, éreztem.

 - Jössz, Loki? - fordult hátra Tony, mire rögtön elkapta a kezét rólam. Mintha attól tartott volna, hogy Tony elítélné ez miatt.

 - Előbb beszélek az asszisztenseddel, aztán beviszem a cuccaimat. Menjetek előre, sietek - azzal a két milliárdos kiszállt, s egymást löködve-bökdösve, nevetve vonultak be a talán már több száz éves, ám belülről alig ötvennek tűnő kisebb kastélyba. Lokira emeltem a tekintetem, aki most ismét engem nézett, mintha bele akarna nézni a szívem legsötétebb zugaiba, hogy aztán a legrosszabb félelmeimmel kergessen a rémálomba.

 - Mit mondott rólam Tony? Tudom, hogy egyik pillanatról a másikra nem tudsz megutálni, és tudom, hogy néha úgy viselkedem, mint aki csak dugni akar a nőkkel, de tudnom kell, ő mit mondott, és én mit mondhatok, hogy ezeket a tévhiteket eloszlassam.

 Nagyot sóhajtottam, majd mély levegőt vettem.

 - Azt mondta, soha nem szerettél, és nem is fogsz. Úgy állaított be, mint valakit, akinek nincsenek érzései, és a dugás neki olyan, mint másnak a foci vagy a tenisz: testmozgás, sport.

 Néma maradt. A szája egyetlen, vékony vonallá szűkült, és továbbra is a szemembe bámult. Elvesztem a szemeiben, olyan gyönyörűek voltak.

 - Ez nem igaz. Éreztem, most is vannak érzelmeim, de nem mutatom ki őket. Mert ha érzelmes vagy, vagy ha szeretsz valakit, ellened tudják fordítani, és úgy tudják használni, mint egy fegyvert. Nem szeretném, ha erről Tony tudna. Arról sem kell tudnia, hogy beszéltünk, csak... mondd neki azt, hogy elsimítottuk a repteres dolgot.

 - Nekem... nekem elmondod, ki az, akinek nem mutatod ki az érzelmeidet? - néztem rá esdeklően. A kezeink ismét megtalálták egymást, de nem fonódtak egymásba, mert ő elkapta.

 - Időben tudni fogja - szállt ki a Maseratiból, mintha mi sem történt volna. Magam elé meredtem, és csak néztem a kárpitot. Elvesztem a mintában, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Kábán szálltam ki a kocsiból, és segítettem bevinni a cuccait, ám mielőtt az ajtót kinyithattam volna, megragadta a felkaromat, és csendre intett. Megint úgy éreztem magam, mint valami rossz kémfilmben, ahol hallgatóznunk kell. Fülelt egy pillanatig, majd mikor szólásra nyitottam volna a szám, mondván nincs semmi zaj, pár percig hatékonyan elhallgattatott.



<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet
<negyedik fejezet
<ötödik fejezet

hetedik fejezet>

Loki, avagy az idegesítő meztelencsiga

Mivel az előző bejegyzés enyhén szólva katasztrofális lett, valami jobbal jöttem. Khm... jobbal, nagyon nagy idézőjelekben. És ötödik fejezet. Mert minek is kéne kezdeni az elsővel? Ezt a logikát...

Az első fejezet jön később. Most gyönyörködjetek az ötödikben, hisz az olyan csodálatos!

 - She's a troublemaker, I can't hate her, she's so sexy in her dress, and she plays like an actress.

 Loki hangjára rosszabb volt kelni, mint bármilyen jó kis okostelefon idióta, idegtépő dallamára. Főleg, hogy egy olyan számot énekelt, amit én nem is ismertem, és tuti, hogy nem rock kategóriába tartozott. Ez után pedig belém hasított a felismerés, hogy miért is idegesít engem annyira ennek az idiótának a hangja. Az kanapéján feküdtem, bolyhos, fehér pléddel betakarva, és ami még rosszabb: egy pólóban és bugyiban. De a helyzeten még az is rontott, hogy tisztán emlékeztem: tegnap szoknyában és ingben aludtam el.

 - Nem hagynád abba egy percre, a rohadt életbe? Így nem lehet gondolkodni - rivalltam rá a fejemet fogva. Esküszöm, tőle fogok agyvérzést kapni egyszer.

 - Oh, hát fenn vagy? Tony hívott. Azt mondta, kilencre bent kellett volna lenned - nézett rám a konyhaajtóból. Láttam, hogy a keze alatt éppen ott sül a rántotta. Amint az illata felém oldalazott, a hasam halkan morgott egyet. - Tudod, Hemingway szerint a nőket vagy lefesteni, vagy lefektetni érdemes. Én sajnos mindkettőt kihagytam. Reggelit? - vette le a tűzhelyről, s vállán átdobva a piros kockás konyharuhát, megmutatta nekem a serpenyőt.

 - Kérek - bólintottam. - És hogy jön ide az idézet?

 - Eszembe jutott a pizsamádról - vigyorgott rám, miközben az asztalon bíbelődött a hófehér anyag szalvétával, és a hatalmas, makulátlanul fehér lapostányérral. Feltételezem, ezüst étkészletből elővett villákat rakott a szalvétákra, és végül rám mosolygott.

 - Aha. És mondd csak, hány óra is van, hogy Tony ennyire hiányol?

 - Tizenegy.

 Abban a pillanatban kiugrottam az ágyból, a földre rúgva a takarót. Előkerestem a tegnapi ruhámat, és egye fene alapon az orra előtt bújtam bele. Leszartam, megbámul-e, vagy sem. Az első lehetőséget választotta. Az elégedettséget nem lehetett volna mérni az arcán - a mérő valószínűleg kiakadt volna.

 - Mi a tökömért nem keltettél fel? - Hangosan rivalltam rá, teli szájjal. Eszeveszett sebességben tömtem magamba a rántottát. Nem is főz olyan rosszul.

 - Nem volt szívem felkelteni, mikor olyan aranyosan aludtál. Még a macska is rád mászott - mosolygott édesen. Mi? Édesen? Dehogy. Inkább undorítóan, de semmiképp nem édesen. Az egyetlen elfogadható főnév vagy melléknév ebben a két mondatban talán a macska volt. Egy fejrázással elintéztem az egészet, és tovább tömtem magamba a rántottát.

 - Rohanok. Köszönök mindent - bújtam bele sietősen a cipőmbe. Éppen rántottam volna fel az ajtót, mikor a kezemet megragadva maga felé fordított. Zavarodottan néztem az arcát, ő pedig az ajkaimmal szemezett. Azt hiszem, mondanom sem kell, mennyire idegesített ez a helyzet. Aztán pár pillanat múlva találkozott a tekintetünk, és mélyen fúródott a másikéba. Kezében ott volt a fekete, lakk táskám, ami igazából nem is az enyém volt, csak arra az idióta partira vittem magammal, mert Tony azt mondta. Szabad kezének mutatóujja az államat emelte feljebb. Láttam, ahogyan az ádámcsutkája fel-le liftezik. Ideges lehetett, már nem mintha annyira érdekelnének az érzései irántam. A sarokba dobta a retikült, és még mindig engem bámulva arcomat a két keze közé vette. Éreztem, hogy a tenyerem izzad, a szívem pedig hangosabban dübörgött a fülemben, mint valami gumilabda. Zavarban voltam mellette; valahogy mindig ezt a reakciót váltja ki belőlem. Mint tegnap a kis liftes incidensünknél. Úgy tűnt, egyikünk sem akarja megtörni ezt az átkozottul idegesítő, és rettenetesen frusztráló helyzetet.

 - Most már kár lenne sietned, így is, úgy is elkéstél. Nem magyarázod ki magad. De én megteszem neked, ha kéred - suttogta. Megrémisztett, ám valamilyen módon szexinek találtam ezt a pár mondatot. Tudom, nem helyes, hogy ezt gondolom, de mintha igazából segíteni akarna, és nem csak belehúzni a csőbe. Ám az életem során megtanultam, hogy semmi sincs ingyen, ahogy gondolom ez az apró kis segítség sem.

 - Szóval azt kéred, maradjak még egy kicsit, mert te örömödet leled abban, hogy engem bámulsz, és majd te elmondod Tonynak, hogy éppen fontosabb dolgom volt annál, mint a megbeszélésein helyettesíteni őt, aztán lefordítani neki menedzser nyelvről Tony nyelvre a prezentációk és előadások sorozatát? Benne vagyok - daráltam el neki. A végén halvány mosoly jelent meg a szájszegletemben, amit nagyon erősen próbáltam eltűntetni, legfőképpen azért, mert nem akartam, hogy ő, pont ő legyen az, aki mosolyogni lát.

 Az ajkaink közel voltak egymáshoz, szinte már túl közel. Élveztem, ahogyan az arcomat cirógatja a meleg lehellete, ahogyan már csak pár centiméter volt köztünk. 

 - Elmondanád végre, hogy ki vagy mi öltöztetett át engem tegnap este? - kérdeztem végignézve az arcán.

 - Ami azt illeti, találtunk itthon egy '79-es vörösbort, már nem is emlékszem a nevére - vonta össze a szemöldökét, és ujjait végighúzta az állán. Megpróbált úgy tenni, mintha nagyon gondolkodna. Persze, nem sikerült neki, de legalább próbálkozott. - Aztán becsíptünk, és csináltunk ezt-azt.

 - Nem szeretem a bort. És ha becsíptem volna, akkor fejfájásom lenne, nekem pedig nincs fejfájásom. Na meg, ha lefeküdtem volna veled, akkor te biztosan nem a kanapén csináltad volna, ha egyszer azok előtt a nagy ablakok előtt ország-világ előtt halálra döngethetsz.

 - Ebben igazad van. Na mindegy, átöltöztettelek, mikor beájultál a kvízműsoron olyan hajnali három környékén.

 - Mit kerestél te a nappaliban hajnali háromkor? - grimaszoltam.

 - Vannak olyan dolgok, amikről még én sem beszélek senkinek - vont vállat. Sejtettem, sőt tudtam, hogy rejteget vagy titkol valamit. Annyira nyilvánvaló volt azzal a laza hozzáállásával. Pontosabban nyilvánvaló lehetett volna. És ezt is fel kell írni a világ hét csodája közé: Lokinak magánéleti problémái vannak. Lokinak, annak a tökéletes férfinak, akinek soha, semmi gondja nem akadt eddig abban az időben, amióta ismerem. Mert ő Tony Stark haverja, milliomos, bár senki nem tudja, hogyan, és egy rohadt nagy nőcsábász, eltekintve attól, hogy a hosszú haj már csak a rockereknél menő, hátrasimítva és hajzselével lenyalva, majd egy kiló lakkal lefújva. Mintha kereszteztük volna a 20-as és a 80-as évek hajstílusait. 

 - Te bajod - vontam vállat vigyorogva, és kibújtam mellőle, ám ismét megragadtak a sápadt kezek, visszarántva engem az ajtóhoz. Kényelmetlen egy helyzetnek tartottam, be kell vallanom.

 Ez úttal ő volt a vadász, én pedig a már megsebzett, űzött vad, akinek még segélykiáltásra sem futja, nem hogy menekülni tudjon. Csapdába kerültem, amiből csak egy módon tudok kijutni: ha megteszem, amit kér. Nem vagyok már az az erőszakos, verekedős lány, aki fiatalon voltam. Jó, néha még mindig pofán tudnék vágni embereket, de csakis önvédelemből. Rajta pedig nincs kedvem gyakorolni, mert nincsen teljesen rendben. Sem a lelke, sem az egész pasi. Megpróbálja elhitetni Tonyval, mekkora jófej és nagy nőcsábász, de aki jobban megismeri, az át tud látni a maszkján. El tudom képzelni, hogy éjszakákat virraszt az ablak mellett, még ha fáradt is, mert nem akar aludni. Nem az miatt, hogy nézze az aktuális ribancot a takaró alatt, fedetlen idomokkal, inkább azért, mert a titkai kísértik visszajáró szellemhez hasonlóan. 

 Mindketten tökéletesen elnézegettük egymást csendben, némán. Nem kellett, hogy beszéljünk. Ő érezte a rémületemet, én pedig láttam arcán átsuhanni az aggódás, a feszültség és a vágy furcsa árnyát.

 - Ismered a mondást, hogy... ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz? - vonta fel kérdőn a szemöldökét. Halkan beszélt, mintha attól félt volna, hogy valaki még csak véletlenül is meghallana minket. 

 Fájdalmas arccal pózoltam a fényképésznek. Láttam magamon a sminkesek részben irigykedő, részben reménykedő pillantását. Mérhetetlenül zavart Tony keze a derekamon, a sok alapozó meg cicoma, amitől ragadtam, és a szúrós csipke felső, ami alatt a selyemrétegtől vert a víz. Páran összekuncogtak a sarokban, de Loki egy villámló pillantással elintézte őket. Mintha tudta volna irányítani az elszállt fodrászok agyát; mintha egyenesen belelátott volna a lelkükbe. Egy kihallgatóhoz hasonló, szigorú tekintettel meredt a lányokra, finoman ökölbe szorított kezét a szája elé emelve. Mikor Tony szólt, hogy fotózás lesz, nem gondoltam volna, hogy ezt a kényes hercegecskét is magunkkal cipeljük. Legfőképpen azért nem örültem a jelenlétének, mert pár órával ezelőtt estem ki az ajtaján, és közel álltam a képen törléséhez.

 - Igazán mosolyoghatnál egy kicsit - villantotta meg ezer Wattos mosolyát Tony a kamera felé. Nagyot sóhajtva forgattam meg a szemeimet. Amikor felvett asszisztensnek, ilyen pitiáner, unalmas és izzasztó fotózásokról nem volt szó, csak arról, hogy stírölhet, ameddig csinálom a papírmunkáját, meg utána is, és perverz megjegyzéseket tehet az öltözékemre, ha uncsi a konferencia vagy az értekezlet. Hát persze, hogy mosolygott, hiszen ő Tony Stark, aki vigyorog, ha kamerát lát. Talán direkt erre kifejlesztett radarokat, amik észreveszik.

 Loki lábai egy idő után feladták az álldogálást, minek következtében a falnak kellett dőlne. Megnéztem volna, hogy hal bele, ha egy picit is fehér poros lesz a fal miatt a fekete öltönye. Nem értem, minek védik ennyire az "imidzsüket" azok, akiket milliomosok támogatnak, és úgy tesznek, mintha gazdagok lennének, de közben semmi pénzük nincs. Továbbra is megrökönyödötten stírölt minket, vagyis inkább csak engem, feltéve, ha reggel óta nem változtatott baromi gyorsan szexuális beállítottságot. Bár belőle simán kinézném, hogy homi.

 - Te, ott, szöszi! Igen, te! Nézz rám, és emeld fel az álladat! - dirigált nekem a fotós mellett álló pincsi kutyát - vagy valami hasonló kutyának álcázott zsebpatkányt - szorongató, svájci sapkás, szürke sálas emberke. Pipaszár lábain lebegett a fekete csőnadrág, de mit is vártunk egy magát dizájnernek nevező embertől? Valószínűleg ennél nem színvonalasabb kinézetet.

 Tettem, amit a meleg csávó kért, miközben megpróbáltam lefejteni magamról a főnököm satuként funkcionáló karjait.

 Tony "csodálatos" és igazán "tiszteletre méltó" ötlete volt az, hogy vendégeskedjünk Gotham Tony Starkjanak vidéki kulipintyójában. Idézve őt:

 - Legalább addig húzd ki annál a fasznál, ameddig lerendezem vele az ügyet.

 - Áh, szóval fasznak hívjátok a másikat? Ez... hogy is mondjam... igazán kedves gesztus tőletek.

 Nála a "gyere velem" valami olyasmit jelent, hogy "ha nem jössz, akkor eltolhatod a segged máshova dolgozni", szóval inkább összepakoltam minden cók-mókomat, és az Audi R8 hátuljában hagytam pihenni, ameddig oda nem értünk Bruce Wayne híres-neves birtokára. Meg kell mondjam, első látásra nem igazán nyűgözött le, hogy a borostyán benőtte a szökőkutat, bármennyire is szeretem azt a kúszónövényt. Tony persze oda-meg vissza volt a várostól, a sok kocsitól, és a többi pasis dologtól, amit őszintén nem értettem. Ahogy azt sem, hogy két olyan ember, aki egymást ölné a világ legjobb nőcsábászának járó díjért, mi a fenének konzultál egymással? Drága jó főnököm valami fegyvertámogatást mondogatott, néha meg közös projektet emlegettek egymás között, mikor futólag hallottam pár szót a telefonbeszélgetésükből. Utána már semmit nem sikerült elcsípnem, mert Tony sajnálatos módon mindig bezárkózott a vécébe, telefonnal együtt.

 Ennek a kis gothami kitérőnek egyetlen előnye az volt, hogy az az undorító meztelencsiga képű nem követett minket ide. Nem kellett vele végigülnöm négy órát, és ilyenkor még Tony is megkímélt a vele kapcsolatos dolgokkal, és a szexista megjegyzéseivel. Elég volt neki azt traktálni, hogy Bruce Wayne is remek partner lenne számomra. Köszönöm szépen, én ebből nem kérek. Úgy kínálgatja nekem a pasikat, mint ha valami rosszul futó városi fagyizó árusa a rosszabbnál rosszabb ízeket próbálná ajánlgatni, hogy meglegyen a napi bevétele. Mit olyan nehéz felfogni ezen... Egy valamit kértem tőle, még a kezdetek kezdetén, réges régen, egy messzi-messzi galaxisban, és ez az egy kérés a pasikkal kapcsolatos volt. Mégpedig, ő nem hoz össze más pasikkal, amíg távol tartom őt a nőktől. Ez valamennyire be is vált.

 Felvonszoltam a fekete bőröndöt a két emeletnek megfelelő lépcsőszakaszon, és idegesen kopogtam be a vendéglátóhoz. Tony édesen (hogy máshogy?) integetett a kocsi motorháztetejének dőlve, ameddig én intéztem azt, amit neki kellett volna.

 - Hát megjöttetek! - támaszkodott neki az ajtónak egy borotvált arcú, barna hajú, bolyhos fürdőköpenyben ácsorgó ember. - A nevem Bruce Wayne, nem tudom, mennyire ismerős.

<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet
<negyedik fejezet

hatodik fejezet>