A rész, ami nem szól semmiről az égadta világon

Akkor érzed, hogy fáradt vagy, ha a "piros" helyett "prostit" olvasol. Pedig nem vagyok fáradt, de most (igen, fél tizenkettőkor) sikerült újra felkelnem, miután visszatértem a vasútállomásról. Szóval emberek, kétszer átolvastam a fejezetet, és még mindig nem látom értelmét egyetlen olyan dolognak se, ami amellett szólna, hogy ebben a részben valami... bármi történik vagy történni fog. Szar lett, bár én speciel az álmos fejemmel jó sokat röhögtem rajta. És tudom, hogy sokszor áradozok a "smaragdzöld szemeiről".

 Tony mellett sétálva nem is éreztem magam annyira magányosnak. Jobb program volt ez, mint ott ülni a pultnál, és mások örömét vagy bánatát hallgatni, ameddig te magad is halálra unod magadat. Mosolyogva, kezeket rázogatva fogadta a gratulációkat. Már minimum hússzor fogtam kezet új emberekkel, és próbáltam megjegyezni a nevüket, ám ha háromnak meg tudtam, az már csodának számít. Az ajtóra bámultam. Ott állt ő, azzal a férfias eleganciájával, és karizmatikus megjelenésével. Mosolyogva beszélgetett egy tömény vörös hajú nővel, aki nevetve hallgatta őt. Közben vékony ujjai finoman lazítgatták a nyakkendőt. Látszott rajta, hogy most nem szívesen hordaná, de nincs mit tenni. Kétségtelenül elegáns volt, mint mindig.
 - Vic.. - bökött oldalba Tony, majd észrevéve, hogy engem szólítanak, kezet ráztam egy ősz, kopaszodó emberrel. Szürke szemeiből sugárzott a megértés, dús szakálla alatt szája mosolyra húzódott. Amint ellépdeltünk mellőlük, Tony megragadta a karom, s fülemhez közel hajolva suttogott. Lehelete a nyakamat simogatta, s a pihéket felborzolta. - Több ilyen ne legyen, rendben?
 - Persze. Csak kicsit...
 - Tudom. Láttam, merre kalandozott el a tekinteted - mosolygott rám megértően, majd a mellettünk elhaladó pincér tálcájáról lekapott egy martinit és a kezembe nyomta. - Máris sokkal titkárnősebb vagy.
 A parti végére tulajdonképpen három pohár martini tartalmát öntöttem ki a szobanövényekre. Nem mondtam Tonynak, de utálom a martinit. Majd csak valahogy túléli, ha közlöm vele ezt a tényt. Totál részegen táncolt a már szinte teljesen üres parketten valami nővel, aki láthatóan nem nagyon értékelte Tony felé tett igyekezetét. Elrángattam onnan az idióta főnökömet, aki röhögve esett el majdnem, és ha Loki nem nyúl a mellkasa alá, talán még a balesetire is vihettem volna.
 - Kösz - morogtam neki. Az után az este után ez volt hozzá az egyetlen jó szavam. Miután megpróbált rám mászni, megkértem, hogy hívjon taxit. Nem kívántam több időt vele tölteni, csak el akartam húzni. Akkor jöttem rá, hogy valamennyire félek tőle. Hiszen normális ember nem lök csak úgy az ágyára azzal az indokkal, hogy tök cuki vagy. Nem, normális ember először lesmárolna, és nem a hálószobájába invitálna. De számba kell vennünk, hogy az én hibám is: nem kellett volna megkérnem a szobájának bemutatására.
 Íme, hölgyeim és uraim az az ember, akiről először gondolnák azt, hogy bármi köze is lenne a perverzséghez. Hiszen ki hinne olyannak, aki azt mondja, a férfias elegancia és a fekete öltöny mögött megbúvó lélek egy kegyetlen emberé? Nem is biztos, hogy kegyetlen, de hogy perverz, az igen. És én pont ezért fogok tőle távolságot tartani.
 Beültettük - ha pontosak akarunk lenni, befektettük - Tonyt a hátsó ülésre, ahol aztán rögtön be is vágta a szunyát. Nem csodálom, rendesen kiütötte magát. Loki mellé ültem az anyósülésre, míg ő a volán mögött igazgatta a nyakkendőjét.
 - Muszáj ezt most? Haza akarok érni - sóhajtottam, és az ablaküvegnek döntöttem a fejem. Haza akartam érni, hogy ledobhassam a cuccomat, lezuhanyozhassak, és kizárólagosan a saját ágyamban aludjak. A kocsi nagy sebességgel repesztett a szinte teljesen üres utcákon, egészen a Stark toronyig.
 - Várj meg, ameddig felviszem ezt az idiótát! Utána hazaviszlek, rendben? - nézett rám, miközben kicsatolta a biztonsági övét. Rábólintottam, majd az indítóban lustálkodó kulcsra meredtem. Biztosan nem fog hazavinni. Tudom, hogy lesz valami csavar a csak hazaviszlekben. Nem akartam tudni, mi folyik a hátsó ülésen, mikor Tony nyöszörögve és morogva nyekeregtette a bőrt. Loki valósággal elvonszolta a bejáratig, majd meghagyta az egyik komornyiknak, hogy vigye fel. Vagyis gondolom, ezt mondta, mivel túl messze volt, hogy halljam, és a kocsiablak is valamennyire hangszigetelt. Pár perc múlva elegánsan huppant be mellém, és ismét öltözékét igazgatta. Nem értem, minek olyan fontos neki, hisz a sötétített üvegeken keresztül senki nem látja a megráncolódott öltönyét, engem meg totál nem érdekel. Mindegy, úgy látszik, ez a heppje.
 Az egyik pirosnál hosszabb autósorba keveredtünk. Mellettünk is tele voltak a sávok; úgy látszik, mindenki most indul haza. Ott, a piros lámpa fényében lassan kezdte kioldani a nyakkendőjét. Fájdalmas lassúsággal húzogatta le a csomót, egyre lejjebb és lejjebb. Utoljára kinél láttam ilyet? Passz. De le merném fogadni, hogy akkor is tátott szájjal nézhettem. Csontos ujjai végül ismét a kormány után nyúltak, mikor a lámpa zöldre váltott. Lassan araszoltunk a különböző, esti harmattól fénylő kocsik mellett.
 - Csukd be a szád! - intett úgy, hogy rám sem nézett. Elfordítottam a fejemet, de éreztem a pillantását. Azt a szúrós, smaragdzöld szempárt, ami áthatóan pillantott rám. Mintha keresztüllátna rajtam. A lakásomhoz vezető leghosszabb utat választotta; okos trükk. Gondolom beszélni akar, de belőlem aztán egy nyamvadt információt sem húz ki. Nem engedem, hogy megtalálja a gyenge pontomat. Azt nem engedhetem. Így is túl sokat tud már rólam, nem akarom, hogy ez gyarapodjon.
 - Gyakran beszélsz a családoddal?
 - Nem, nem igazán. De amikor az időm engedi, beszélek velük.
 - Szereted őket?
 - Ez nem kérdés. Volt olyan idő, amikor... haragudtam rájuk, de soha nem tudtam volna őket utálni.
 - Nem azt kérdeztem, utálod-e őket. Egyébként is, utálni és nem szeretni valakit két teljesen különböző dolog.
 - Mondd meg őszintén, te mibe nem kötsz bele? - néztem rá fájdalmas arckifejezéssel. Kezdett irritálni a pasas. Gázt adott az Audinak, és elrepesztettünk a társasház előtt, ahol lakom. - Ho-hova megyünk? Elhajtottál a...
 - Tudom. Azt mondtam, hazaviszlek, de ez nem kizárólag azt jelenti, hogy hozzád megyünk.
 - Megyünk? Többesszámban?
 - Mégsem hagyhatom, hogy megerőszakoljanak. Veszélyes környéken élsz.
 - Itt az egyetlen, aki engem meg akar erőszakolni, az egy kocsiban ül velem. Remélem, jól érzem - fontam össze a karom a mellkasom előtt durcásan. Az utálkozási listámon az első, második, harmadik és negyedik helyet is ő foglalta el, mögötte pedig az, hogy utálom, ha helyettem hoz döntéseket valaki. Nem szólalt meg. Percekig csendben maradt, és csak az útra meredt, mintha én ott sem lennék és meg sem szólaltam volna. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy gyűlöltem a magatartását, és a hozzáállását a dolgokhoz. Ha olyat mondtam neki, ami nem kedvére való, akkor csak nagyon egyszerűen lerendezte a dolgot és nem szólalt meg. Egek, ez a hapsi merő magabiztosság és dac! Bár mintha kicsit megfutamodna, mikor hamar témát vált, és elengedi a füle mellett azt, amit mondtam.
 Amikor a luxuslakásának háztömbjéhez értünk, az alagsori parkolóhoz ment. Leengedte az ablakot, amin át behallatszott a motor halk búgásának visszhangja. Valamiféle kis kártyát dugott be a gépezetbe, ami egyet csipogva felemelte a fehér-piros csíkos rudat. Kevés kocsi állt itt, és a legtöbb olyan volt, amit csak egy gazdag ember engedhet meg magának. Fekete Mercedesek, Maseratik, szürke Audik és Lamborghinik sorakoztak egymás mellett, szinte mérnöki pontossággal. Maximum harminc kocsi lehetett itt, a többi csak üres hely volt, ahol a madarak csipegettek.
 - Csendben kell fellépcsőznünk, vagy hangoskodhatunk a liftben. Melyikkel akarsz menni? - nézett rám bejárva a kocsival az egyik sarokba. Mikor leállította a motort, még egy fél percig csendben nézegettem ki a fejemből végiggondolva azt, amit mondott.
 - Menjünk lifttel. Lusta vagyok lépcsőzni - szálltam ki, és ő rögtön követett engem.
 - Nem fázol?
 - Egy kicsit. - Fekete zakóját gyengéden a csupasz vállamra tette, és derekamat óvatosan átkarolta. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam az érintésétől, ezért inkább eltávolodtam tőle. Megmarkoltam az alkaromat, és az ajkamba haraptam. Nem akartam, hogy hozzám érjen, vagy csak beszéljen. Nem akartam vele semmiféle kapcsolatot létesíteni.
 Egy kicsi, piros, világító nyilacskát nyomott meg, s amíg vártuk, hogy a lift leérjen, folyamatosan engem nézett. Nem tudom, mit talál bennem ennyire érdekesnek, hogy folyton nézegetnie kell. A ruhám nem volt túl extra... Talán féltette a zakót. Igen, ez remek indok! Úgyis olyan kiöltözés-buzi.
 Mindketten elegánsan léptünk be a fémdobozba, mint két ügynök a Man In Blackben, csak kutya nélkül. Jesszus, milyen sápadtnak tűnik a szürke falak között! Megijedtem, mikor enyhén szólva letámadva állt előttem. Keze elsüvített a fülem mellett, s megtámaszkodva apró párafoltokat hagyott a hideg acél felületén. Rémesen hosszú és vékony kezei vannak. Ez pedig akkor idegesít majd leginkább, mikor megpróbál átölelni.
 - Nem akarom vesztegetni az időmet - motyogta reszelős hangon, majd enyhén megköszörülte torkát. Ez kicsit kizökkentett abból az ijesztő, űzött vad állapotból. - Szóval mi lenne, ha itt és most csinálnánk?
 - Hogy mi van!? - nevettem fel hisztérikusan. - Nem vagyok senki egy éjszakás kalandja, ezt tisztázzuk. - A fejemet ráztam. Rémesen irritált, ahogyan az a smaragd szempár kizárólag engem bámul.
 - Nem kérem, hogy egy éjszakás legyél. Lehetsz több éjszakás is - nevetett, de valahogy nem tudtam értékelni a vicc-féleségét.
 - Sajnálom, de... nem. Nem hiszem, hogy ma este képes lennék bárkivel is testi kapcsolatot létesíteni, legyen az bármilyen.
Tovább nevetett. Nem értettem, min, de rá hagytam. Nem érdekelt annyira az ok, mert ha az érzékeim nem csalnak, ennek a csilingelő nevetésnek az oka én vagyok. Kész megváltás volt az ötödik emeletre érkezést jelző apró, csengő hangocska. A keze alatt kibújva tipegtem el az ajtóig, azt tettetve, hogy igazából semmi bajom nincs. Pedig a fejemben a gondolatok ezerfele repkedtek, és rosszul voltam - a jó értelemben rosszul - attól, ahogyan rám néz, megérint vagy a közelemben van. Kínzó lassúsággal nyitotta ki az ajtót, hallgatva a kulcsok zörgését.
 - Nem menekülhetsz örökké. Egyszer mindenki belefárad a menekülésbe. És akkor ott leszek én - tárta ki az ajtót, a magassarkúmat lerúgva rogytam a kanapéra. Pár perces szöszmötölés után mellém rakott egy kis kupacot.
 - Törölköző és egy póló. Mást nem tudok adni. A zuhanyzó ott van a hálószoba és a konyha között - mutatta, én pedig felálltam. Hirtelen vékony, szőrös valamit éreztem a harisnyámon. A lábam előtt egy kölyök macska tekergette a farkát finoman. Égkék szemeivel esdeklőn nézett fel rám mancsait az égnek dobva.
 - A tiéd? - néztem fel rá mosolyogva, majd a karomba kaptam a kiscicát, mire az a hajamat kezdte nyalogatni. Csak halkan nevettem ezen tevékenységén.
 - Igen. Tegnap találtam az utcán, nem akartam kint hagyni - mosolygott. Talán nem is olyan kegyetlen, mint gondoltam.

<első fejezet
<második fejezet
<harmadik fejezet

ötödik fejezet>